Illyés Gyula: Dózsa György beszéde a ceglédi piacon
Ha a nemes útra indul,
ha megtér a hosszú útról,
mikor elmegy, mikor megjön
sír a paraszt kint a földön.
Ha nemes lakomázik
ugrál vígan, parolázik,
lódít serleget a falra,
a paraszt jajdul föl arra.
Ha a nemes szomorkodik,
halálról ha gondolkodik,
térdre zörttyen, úgy bókolgat,
klastromot rak a papoknak,
akár búsul, akár vidul,
lány után, ha kukurikul,
kezesíti kösönytükkel,
fizetni a parasztnak kell.
Ha böjtöl, ha házasodik,
ha beteg, ha szaporodik,
nyaka közé a parasztnak
újra új adót akasztnak.
Még akkora, mint az arasz,
nyögi terhét már a paraszt,
ér alig tizenkét tavaszt,
érzi ustorát a paraszt.
Ha a birtokán tanyázik
lovat ugrat, agarászik,
míg csak a föld hátán lépdel
rajtunk jár sok háznépével.
Átkot hoz még halottan is,
lopó, csaló, rabló, hamis,
fejére ha száll malaszt is,
a paraszt fizeti azt is.
Kis sorsomból magas polcra
léptem én világos dombra,
szertenéztem, hogy ott álltam,
mást se láttam a világban.
Nyílott szájunk jajpanaszra?
dögölj, rúgtak a parasztba,
korbács pattant, a torokba
rekedt a szó, fojtogatva.
Na, nem értjük a beszédet!
Elég is ennyi, testvérek,
balta, csép, már hadarólap
magyarázza igazunkat.
Vérszopó, dög, elég ennyi,
farkasféreg valamennyi,
testvéreim, – hajlokát is,
szélbe szórjuk a porát is!
Segél Krisztus minket!
*
Elképzelem, így szólt s nagy bajszát törölve,
néz a futó égre, majd a zajló földre.
Homlokán a harag rőt koszorújával
s szinte tántorogva nehéz igazával
indul Temesvárra süllyedni jeltelen,
szörnyű mocsaradba, magyar történelem!
S mint egy barát írta harcairól szólván:
nyomában ott tolong százhúszezer sátán.
/Rend a romokban kötetben, 1937/
Minthogy Dózsa maga is nemesi származék volt, a költemény értelemszerűen nem a leszegényedett hétszilvafásokra,
nincstelen kutyabőrösökre értendő,
hanem a hatalmukkal visszaélő földesurakra – akikre Dózsa György népe kapát-kaszát ragadott.