Márai Sándor: Afrika
Talán oda kellene menni, barátom; betolni fiatal fejünket
a forró és édes homokba; s hinni a struccokkal, hogy elmúlt
a Számum. És fűszeres, zsúfolt levegőben arcunkat
megmosni a város páctól. Talán oda,
Afrikába, oda – összeszedni mindent sietősen, egypár üzenetet
lenyelni még és, mint bukott játékos, inalni
a dohogó expressz felé, kofferünkben zagyva roncsaival
e talmi vagyonnak, mit Isten elfútt leheletével:
egy adag relativitás, úti lektűrnek a Hegyi Beszéd
illusztrált utolsó kiadása, egy doboz aszpirin és
néhány összehajtható világnézet, termoszban, hogy meleg maradjon,
emlék néhány kedvesről. De a hajóról vízbe hajítani ezt is –
így utaznánk, föveg nélkül a víz fölött, a Gibraltáron át,
a Föld forogna elénk és antilopok köszöntenének
Tunisz kapui előtt és emberekre emlékeztető méltósággal
szép testű arabok járnának fehér falak nyomán, s ostoba harcairól
Európának csak álmaink lidércnyomása adna jelt, ha a fekete
ég felölelné életünket a zúgó pálmák alatt, és porszem lennénk
a sivatagban már csak, de forró és bűntelen, amit
elfú orrlika leheletével a szomjas teve, ha oktalanul
hűs italt sejt szikkadt testeink alatt a közönyös és harangtalan
sivatagban, hol nincsen már jele éhségnek, se tudatnak.
1923. november 11.