Tollas Tibor: Tiborc fohásza Szent Erzsébethez

Dr. Papp Gábornak

Kenyérosztó, szent asszonyunk,
magunkra miért hagytál?
Ekét és kardot forgató
néped ma új vigaszt vár.

Hazád gyermekként hagytad el,
s lettél világ árvája,
ezüst ágyadból úgy vetettek
szegények szalmájára.

Telt gyomorral is éhezők,
az Igét várják tőled.
S kötényedből kenyér helyett
lelkek rózsái nőnek.

Az eltékozolt holnapok
fogyó nemzete lettünk,
gyermektelen ágy – jól tudod –
hajdan virágos kertünk...

Ösvényén húgaink helyett
a felmagasztalt szajhák...
Szent asszonyunk vívd meg nekünk
rózsáid forradalmát!

Anyád, Gertrúdisz udvarát
besúgók, udvaroncok
léhűtő hada tölti meg,
s nekünk dobják a koncot.

Apád keresztes hadai
Szent Földet ostromolják.
A magunk földje szent nekünk!
S fosztják hazai hordák.

Pórjaink parázs panasza
nem segít, – sem a fegyver.
Köztünk járnak a gyilkosok,
s tűrnünk kell türelemmel.

Bitorolják a lelkünk is,
sírunk felett a földet,
s rólunk fizetett igricek
még háladalt regölnek.

Zsibbasztó zsoltárt énekelj,
irgalmas egek hallják.
Szent asszonyunk, vívd meg nekünk
rózsáid forradalmát!

Miért mentél Thüringiába?
Itt van csodákra szükség.
Itt kell a kenyér és virág,
hol nő a keserűség.

Oldd le félelmünk darócát,
lélekben megújulva,
fölemelt fejjel nézhessünk
jövőnkbe és múltunkba.