Váci Mihály: Búcsúzás

„Aztán vigyázz! Jó egészséget!”
– Ne aggódj, ne légy ideges! –
Búcsúzunk. Még sokáig nézlek,
s Te még sokáig integetsz.
Szánva, értőn, nevetve néznek,
bólintanak az emberek.

Mennék, – de most minden lépésnek
szívembe botló súlya van.
Milyen is voltál? – Visszanézek,
s látod? – Rád intek boldogan.
És bátorító nevetésed
fényével bíztatom magam.

Aztán visszafordulok újra,
már kalapom is lengetem,
és legkedvesebb nótám fújva
vidítlak, pedig – Istenem –
a szememet a könny elfutja
s lassú kéz szorítja szívem.

Megyek tovább, feljebb a hegyre,
lásd: – bírom én, szinte futok.
Hahó! és integetek egyre –
– s valami sósba kóstolok.
Erőltetem arcom nevetve,
pedig belül már zokogok.

De jó, hogy mindezt Te nem látod.
Már messze vagy én drága kis
barna gerlém; – kendő a zászlód:
vígasztal; s kiáltsz, bátorítsz.
– Csak már olyan sokáig állsz ott.
Lehet, hogy közben sírsz Te is?!…

Szabadság-hegyi szanatórium, 1958.