Szentimrei Jenő: Vallomás

Nemcsak téged
szeretlek, akitől jutalmul s bűnhődésül kaptam ezt az életet.
Bár tisztán látom, mit köszönhetek neked.
A mindennapos újraébredést,
a reggelek szivárványos, mindent elöntő örömét,
madarak harsány kardalát az erdőn,
sugarak záporát, ha jő a nyár s alkonyatok
zengő harangszavát.
A néma éjet és a sárga holdat, mely felé
virágok illathimnusza lebeg föl. Jó simogatásodat
és aranybarna szemedet, mely ma is
bízó szeretettel nyugszik meg rajtam.
Neked köszönöm egész magamat:
a férfitisztaság felé sugárzó szívet s a szirtet is megostromló
akaratot, melynek nyugalma nincs, míg másnak
élni kell e földön kínos nyugtalan.
A csókjaidat köszönöm s érettem elfolyt véredet.
Tudom:
egyedül te meg tudsz bocsátani nekem azért, ha
nemcsak téged szeretlek.

Nemcsak a várost szeretem, bár mindig mindenünnen
emlékeim oda ragadnak vissza.
A régi kerthez, az alkonyattal hazacammogó bivalycsordához,
a főutcához, mely poros vadgesztenyefákkal szegett,
a templomhoz, mely karcsú és mégis zömök
tornyával bennem biztosabban és tovább él,
mint töredezett bástyák gyűrűjében ott, ahol van.
Álmaimban ma is még olyan sokszor
botorkálok fel a vén temetőn,
fel egészen a Szarukán Jozéfa sírjáig, ki hogy valaha élt,
csak sírkövéről tudtam akkor is.
És feljebb, feljebb, az Őrhegytetőre,
a szőlőnk mellett, a felső mogyorófákhoz.
Ott nyílt meg a csodálatos Marosvölgy szemeimnek először,
ott omlottak belém távolok, titkok,
máshonnan jövő s másüvé,
végtelenbe siető életek.
Onnan hivatottam el újabb tetőkre s ott tudtam meg:
Én nemcsak ezt a várost szeretem.

És nemcsak a többi városokat és falvakat,
Kolozsvár ódon házait és ifjú szíveit,
Brassót a Cenk süvegére nyomott erdőbokrétával,
Segesvárt, ezt a kastély ablakából
völgybe alátekintgető királylányt.
Nemcsak Vásárhelyt s benne a széles korzót,
melyen három legszebb évemet átsétáltam.
Nemcsak Hunyadot a havas alatt, templom köré butt csibeházaival,
Vincet s a rámosolygó borbereki partot,
nemcsak a városokat és falvakat,
nemcsak a nyájas Marosvölgyet s a Küküllők
kopár-agyagos dombszegélyeit,
fenyődárdákkal őrzött Olthercegnőt,
keservesen sóhajtozó Rikát,
hermelinvállú Szebent, Fogarast,
nemcsak ezt az áldott s vert, nyomorú kicsi földet,
már nemcsak Erdélyt szeretem.
Még azt se mondhatom, hogy egyedül téged szeretlek,
kiben magam jó csendjét megtaláltam. Kinek szemeiből
szándékaim jóságként,
hitem tisztaságként és a világ
nyugodt, nagy széles öleléssel sugárzik vissza rám.
Kiben, mint Siegfried sárkányvérben, sebhetlenné fürödtem
és szárnyakat találtam, melyek fölrepítnek
szegény magam fölé.
Gyermekeinkben magadat megkétszerezted, hogy édes
hűs forrás három is várjon reám, ha holtra szomjazom.
És mégse mondhatom igaz szívemből, hogy egyedül
téged szeretlek.

Miként te önmagadat megsokszoroztad, én is
mennybolttá bontom ki magam minden teremtett,
volt, születendő
várt s véletlen világ fölé.
Te minket mosolyodba zársz és könnyeidből forró fürdőt készítesz:
én sem akarok nálad hátrább maradni szeretetben.
Én is mosolygok, mint a nap a szélben didergő szénafüvekre,
a hitvány szerb tövisre s a konok
kőfalakat beragyogó futórózsákra.
Fájdalmam zápormódra lezúdítom:
termékenyítsen termő réteket.
Szomorúságharmatot hullatok
szomjú levelekre s néha
megáradok
miként megáradnak folyók, hogy gyönge kalyibákat,
hitvány viskókat elsöpörjenek, hogy hullámaimmal
tengert tápláljak s rossz talajt javítsak.
Én is magamnál
többé akarom tenni magamat, hogy
többkarjaimmal több mívet míveljek,
többet emeljek föl a föld porából
s többet öleljek.