Mészáros József: Hívott a föld

A végtelen rónák felett, nyári napfény kacag, nevet,
Csókolja az áldott földet, szerelmesen, vágyón, szépen,
Mesés titkok suhannak át a virágos illatréten.
Méltóságos folyó parton, a végtelen rónák felett;
Nyári napfény kacag, nevet.

Messze városok ködében, hazug minden mámor, éden.
Úgy lopja el a lelkeket, hamis fénnyel, csókos tűzzel,
Viharzik a hazug élet, tele szennyel, tele bűnnel,
Nincs kitérés, nincs megállás, messze városok ködében;
Hazug minden mámor, éden.

Úgy rohantam, úgy futottam, és eldobtak megfakultan.
Csalogatott a lidércfény, azt hittem, hogy ez az élet,
Néha rámtört rémült arccal, józanító, zord enyészet,
De csalt a fény tovább-tovább, úgy rohantam, úgy futottam;
És eldobtak megfakultan.

Most itt vagyok vándorképpen, messze útról visszatérten,
Ringó kalásztenger közül mosolyognak rám virágok,
Csókos esték fonnak körül, hogy a könnytől alig látok.
Hívott a föld bűnből, ködből, most itt vagyok vándorképpen;
Messze útról visszatérten.

Hívnak, csalnak tündérálmok, s a virágon mosolyt látok.
Bimbó pattan a lelkemben s virul, nevet mesés színe,
Ölelően ráhajol egy törött álmú beteg szívre.
A suttogó fűzek között, hívnak, csalnak tündér álmok;
S a virágon mosolyt látok.

Örökdalos rónák felett, a délibáb kacag nevet,
Csókol a fény, ring a kalász, hívogat a virágos rét,
A suttogó akácosok ontják felém a sok mesét.
Vágyak futnak szerelmesen, örök dalos rónák felett;
A délibáb kacag nevet.