Petri Mór: Járunk a földön
S mindenikünknak úgy fáj valami.
Kór van szívemben, kór van szívetekben,
Fájnak az élet sok-sok bajai.
Járunk a földön mint a sivatagnak
Búsan bolyongó tikkadt vándora,
Ki látja messze feltűnni oázát
S érzi, hogy el nem érheti soha.
Szíve vonaglik, kínok megrohanják;
De míg lehet, vonszolja életét.
Reménye nincs már és mégis remélne.
Lerogy; pedig előre törne még.
S szívünk mért tűri sorsa ezer átkát,
Nem kárpótolja érte az a hant,
Mely domborul a kihűlt por fölébe
És örök éjt bocsát reá alant:
Amely megvédi bajtól, szenvedéstől
S hogy küzdjön: többé nem követeli;
Érzéketlenné teszi, hogy ne fájjon,
Ha reátörnek a föld férgei?
Ne rettegj, ember, e komor gödörtől,
Előbb-utóbb beléűz végzeted;
De hogy borzasztó sorsoddal kibékülj,
Csak küzdj, amíg az élet hiteget!
Petri Mór: Járunk a földön
Járunk a földön, nyomorult halandók
S mindenikünknak úgy fáj valami.
Kór van szívemben, kór van szívetekben,
Fájnak az élet sok-sok bajai.
Járunk a földön mint a sivatagnak
Búsan bolyongó tikkadt vándora,
Ki látja messze feltűnni oázát
S érzi, hogy el nem érheti soha.
Szíve vonaglik, kínok megrohanják;
De míg lehet, vonszolja életét.
Reménye nincs már és mégis remélne.
Lerogy; pedig előre törne még.
S szívünk mért tűri sorsa ezer átkát,
Nem kárpótolja érte az a hant,
Mely domborul a kihűlt por fölébe
És örök éjt bocsát reá alant:
Amely megvédi bajtól, szenvedéstől
S hogy küzdjön: többé nem követeli;
Érzéketlenné teszi, hogy ne fájjon,
Ha reátörnek a föld férgei?
Ne rettegj, ember, e komor gödörtől,
Előbb-utóbb beléűz végzeted;
De hogy borzasztó sorsoddal kibékülj,
Csak küzdj, amíg az élet hiteget!