Mentes Mihály: Himnusz a Szentháromsághoz
Gyorsan szaladnak föl-le a fújtatók.
Mohón isszák magukba a sípok a szelet:
Hangra váltják. Himnusz száll az oszlopok felett
S lázzal, vággyal, imádással tölti meg a hajót.
Vasárnap van. A Szentháromságnak hódol a szívem,
E csöpp orgona. Majdnem szétveti a végtelen vihar.
Mert a Lélek ott fú, ahol akar és meg nem pihen.
Most himnusszá akar válni lelkem mélységeiben.
Ó boldog orgona, melyet megöl a születő ünnepi dal.
Valamikor, amikor nem volt nap, hold, csillagok,
Föld sem volt és a földön szenvedő, vágyó emberek,
Nem voltak angyalok sem, akikről csak gagyog
Az emberi szó, olyan szépek, jók és nagyon nagyok –
Isten volt csak, Akiről most himnuszt énekelek,
Nem az Egyedülvalóság volt úr öröktől fogva,
Nem az önzés, ridegség, amely féltékenyen
Magát magába zárja, elijesztő, mogorva,
Magának terhe és a boldogtalanság foglya –
Ó nem, nem ez vagy Te öröktől, Istenem.
Szentháromság-Egy-Isten vagy, boldog, szent Titok:
Atya, Fiú, Szentlélek boldogságos, meleg
Egymásba mélyedése, amely forrást nyitott
A szeretetnek, melyet semmi hitetlen szitok
Nem felhőzött, hiszen még nem voltak emberek.
S így adod, Szentháromság, nekünk most is magad,
Mert apró kis szívünkben lobogó, végtelen
Vágyat gyújtottál, melyföl az égig dagad
És mindent elsodor és magával ragad
S el nem olthatja más, csak az örök Értelem.
Ő jött közénk a földre, a Második Személy,
És új csodáról szólott: „Aki engem szeret,
Megteszi a szavam. És Atyám, ki bennem él,
Szereti őt s együtt velem az ő szívébe tér
És ott veszünk mi nála örök lakóhelyet.”
Ó Szentháromság, áldott szent titok, aki enyém
Akartál lenni, hő imában beléd olvad szívem,
Hogy Szűzanyám s a szenteket Benned megleljem én,
Te légy a kincsem egyedül és a boldog remény
A lelkemet Neked őrizze meg tisztán, híven. –
Lelkem orgonáján nyitva mind a regiszterek.
A Lélek fú benne, zengő, örök és végtelen vihar:
Énekelhetnék nagy, csodás, mámoros éneket –
A szűk sípok nem válthatják át a roppant szelet,
Azért lett ily szegényes e forró, ünnepi dal.