Áprily Lajos: Egy pohár bor
egyszerü sorában:
ötvös volt az ősöm
Brassó városában.
Kalapácsolt, vésett
kohó-szikra mellett,
ezüst ampolnákat,
úrvacsora-kelyhet.
Kupák aranyércét
képpel kifaragta,
drágakövet plántált
finom foglalatba.
Boglárokba gyöngyöt,
türkizt, csudakéket,
kösöntyüket költött,
asszonyékességet.
Címert domborított
vén terem falára,
fejedelmi kannát
Bethlen asztalára.
Fújtatója dongott,
kalapácsa csengett,
varjak fellegezték
odafent a Cenket.
Öreg századába
ha most visszamennék,
míves mesteremnek
inasa ha lennék.
Mégis csal az üllő,
mindig csalt a forma,
tiszteltem a strófát,
mintha érce volna.
Míves műhelyemben
kohótüzet raktam,
salaktól az ércét
tűzzel tisztogattam.
Piros parazsamból
üllőlapra tettem,
ötvös-kalapáccsal
kelyhet készítettem.
Szabad kék időkben
hegy-vándora voltam.
Erdélyi nagy erdőt
végigbarangoltam.
Tájak jószagával
tele lett a lelkem,
napos Maros-mentén
sokszor szüreteltem.
Mustját derítettem,
színborát kivártam,
nemesebbet szűrni
századokba jártam.
Elsodort a sorsom,
addig kalandoztam.
Poharat is, bort is,
magammal elhoztam.
Állok poharammal
fájó magyar földön,
s hegyeim borával
telistele töltöm.
Telistele töltöm.