Döbrentei Kornél: Egy körtefa erogén zónáiról
gyanta-mézbe rongy a sóhaj,
ahogy buja-sötét zugok
mélyén villódzó pórusok
epedő kórussá lesznek,
allelujás csöndet zengnek,
gyökerén át, mint a gonosz
fölér s betölti a mítosz,
hamvas égbolt a fa kontya,
pipiskedik, míg lebontja
hosszúszálú, lágy esővé –
napfényt csévél maga köré.
A körtefa csupa hánalj,
szűzlányszagú illóolaj,
titkokat érlelő bűbáj,
ágai Síva-karok bár,
bennük nőstényszándék sarjad,
és klorofill-csordát hajtat
az őstudás, mely bimbókban
fülel: az idő, hogy csobban,
és ajzott csikló-rügyekkel
méri, hány pillanat telt el
a mindenségben, megméri,
a féreg mikor eszményi
a kéreg alatt…és a fa
dús-paráznán nyújtózkodva
csupa köldök, ágyék, emlő,
csurig-tavasz-degesz tömlő
éroszi magánya sóvár,
megváltja irgalmas harkály:
rátapad, döfi ádázul,
vénuszi dombok között dúl,
konok hévvel egy ütemre,
amíg a fa meggörbedve
kifullad az ájulásig,
s gyötrő kéjjel kivirágzik.
