Juhász Árpád: Éjjel egyedül
A karjaim leszakadtak, mint a híd hull a folyamba,
ha pillére összeomlott. Hol vagyok? A Göncöl útját
mért nem mutatja az ég már? Éjjel a Duna fekete,
októbernek szele rémít s nincs menekvés, nincs menekvés!
Nincs menekvés, rásikoltok minden árnyra, minden fára,
házak előtt kopogtatok csúf mankómmal, elvesztettem
szemeimet, karjaimat. Valaki a hátam megett
fekete csuklyában kerget, az éjszaka rám ijeszti
torz kutyáit és a holnap rossz cipője bús csatakból
táncol hozzám. Nincs menekvés! Nincs menekvés!
A hegyoldalon Valaki borát sajtolja belőlem
s ijedt arcú mázolók a falra kennek szörnyű jajjal.
Én vagyok a zord magány és papok fáradt ivadéka.
Néma ősök bilincseknek használtak el tömlöcökben
s most száz idegszálon csörög tépett éveim zenéje.
Hová tudnék lefeküdni, mint a béka dől a fűbe?
Úttalan és társtalan így nincs menekvés,
Nincs menekvés.