Győry Dezső: Számvetés
Míg szájszögünkön sírás ténfereg, nehéz gúny guggol vagy mosoly lapul,
és ceruzánkat a tükör előtt hegyezgetjük a művészet alá,
tántorgó lábbal jár az éccaka, mint hibbant agyú kormos óriás
célunkba torló istenítéletnek pihegő falvon, dermedt városon,
s ahová tipor, nem nő fű nekünk.
Hej, pajtások, nem babra megy a játék, nem szándékokról van itt a beszéd
nem is a módról, hogy ki tudja szebben kiteregetni a maga baját
a bánatucca rőt sövényein, vagy rótt sorok ruhakötelén, –
Jön egy nagy szél és úgy leszórja őket, akár az est a sok-sok tarkabarka
felhőrongyot ledobálja az égről.
Bőgnek az éhes szájak: kenyeret! tüzelnek a kiszáradt szemek: könnyet!
s száz csetlő-botló láb dobol: utat! irányt! megváltó, rozsdátlan hitet!
vezényszót szomjaz minden hadsereg, s új zászlók suhanását rémli fönt
erőtadó friss vágyra tikkadozva, s gyúlt álmunkban már dübörögve fordul
jobb út hasán a világ kereke.
Halottak lesznek a mai urakból, pattant buborék a jelszók nyoma
a múlt orcáján csak szeplők leszünk s aljazó szalma trofeumaink, –
de künt a falvak, városok s az éhség s apadtra kínzott szemgolyók fölött
tovább huhog sakálos éccakánk… Pajtás, mit ér, ha ennek a nyomornak
nem adtunk többet, mint magunk vagyunk?!