Jóna Dávid: Gazduram
buborékot ölel az elme.
Edzésmunkánk nem kevés,
muslica ájul a rumba…
a játék szerelme
űz minket,
és kitüntet
figyelmével
napról napra
lapról lapra
érvel, hogy érvvel
higgyünk magunkba.
Mint ébredés után
ahogy pofozzuk a párnát,
rakjuk össze verseinket.
Kottatartód, labdaszedőd vagyok esténként,
ketreced mécsese:
létezem ezer alakban,
sose tartott vissza az alaktan,
bár nem vesz észre a vércse se
egyszer legyőzzük a láthatatlant.
Várnak minket a tengerek,
megszokásból integetnek a hajósözvegyek,
de még sem mehetünk…
Küszöblétünk keresztben (és hosszában…)
hisz ez az a hely,
ahol fáinkat, szőlőinket ültettük el,
s nem ezt tanultuk a vincellér iskolában…
Mint két kolduló barát,
a miséről hazatérő arcokban fürödtünk,
apokrif a kocsma falán (de lehet egy páternoszter poszter is talán):
„nem azért harcolunk, mert gyűlöljük, ami előttünk van,
hanem mert szeretjük, ami mögöttünk…”
Szabadság – mint cickánynak az ázott gabonaszag,
szappanozott padlón pincérgyakorlatok,
ha helyére kerül a toldalék, s a rag,
ha tisztességes ajánlatot is kapok,
s nem, mint két vidéki galamb
repülünk neki a város üvegfalának,
mert hiszünk a tükör csábító szimmetriájának.
Ízlelgetjük mi a határainkat,
a lehetséges életeinket, s a halált,
mint mikor a nagytiszteletű a toszt közepén
egy mély dekoltázsra talált,
és az isteni formákba vész; jelnek látja a lányt…
A kérdésekre választ választ az est,
íveket húzunk,
körbetáncoljuk az egyenest,
szent kacataink múlandósága fiaink, barátaink kezében
elszakadt cipőfűző a kézben…
(az őszinteség előz ebben a részben,
ez nem kívánságműsor; kettőtől ötig,
még ha a halántékunkat titkok is kötik…)
A próbatermi vágyak lágyak:
a biccenő kés végre kenyeret szelne,
a nő is tüzesebb lesz akkor,
feledi jövőjét, s bénító múltját,
a tüzes seb nyulat varázsol kalapból,
pótol,
kulcs a zárban, kettőt pördül maga körül,
sportol
és megnyitja a fény útját!
(2009.10.29)
