Ladányi Mihály: Blues
fura, szomorú csavargó vagyok,
arcomra rakódott az autók és kémények korma,
szívemre a szavak korma,
így vándorolok kerületről-kerületre
körutakon, mellékutcákon át.
A tócsák közt tengerre gondolok,
de egy csöppet se vagyok én tengerész.
Izzadtan kalapálom versemet,
de egy csöppet se vagyok damaszkuszi aranyműves.
Nem várnak rám sehol,
de ha megérkezem
nem is küldenek el.
Fura, szomorú csavargó vagyok,
nem nehéz rájönni hát,
miért szánnak mindenfelé.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Konok világot
kaptál sérvedhez és
álmos bakterek igazítanak el
az állomásokon.
A városban,
ahol még fűtő is lehetsz,
előtted a világ.
A világ van előtted
csodálatos találmányaival.
Nincs egyetlen nap,
hogy új örömhírt
ne olvasnál a lapban.
Na persze, ha olvasnád a lapokat!
Mind oly csodálatos,
az ember felvidul
az angol lordok botrányaitól.
Nyálad
szép missekért csoroghat,
akik tenyérnyi ingben hirdetik:
keserűségre semmi ok.
Hisz összeültek a miniszterek,
akiknek nyála szintén
e missekért csorog.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Szerelmem,
ne faggass semmiről,
szegény költő vagyok,
mint egy sovány madár
tollászkodom az utcán,
rekedt énekemet nem értik a mezők.
Mint egy buddhista pap,
ki felgyújtja magát,
olyan hiába lobogtok
a század terein.
Üzlet és kötelesség,
élvezet és magány
torlódik össze bennem.
A hős nem én vagyok,
a hős rég eltemettük,
csak a látványos koszorúzás marad
már tireátok, Marslakók.
Ez a magános század
úgy küldi rakétáit
a világűrbe szét
mint az egyetlen és utolsó illúziót.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Gyere,
a térded világítson
és fehér nyakadon
ragyogjanak a csókjaim.
Gyere,
üljünk be a tizenkilencedik századba.
Mondd hangosan:
nem italszagú a szád és
nem tapogatott senki végig.
Tenyered tedd tarkómra,
én meg mint egy virágot
tenyerembe veszem melledet.
Gyere, hajoljunk össze,
mint két forró kis állat,
akik megijedtek,
de most már jó,
mert érzik egymást.
