Zsille Gábor: A DON HŐSEIÉRT
Most kéne élni, még most is élni kéne
körben a mezőn egy hadsereg emléke
besüppedt sírok végig a folyó mentén
százezer halott, s mindegyik néma, mint én
Most kéne élni, még most is élni kéne
erről álmodom több mint hetvenegy éve
körben a társak, a rozsdás, foszlott tárgyak
szólíts nevemen, hogy felkeljek és járjak
*
Tél kínja, ősz kínja
megroppannak a fák
elnémulnak a varjak
Ma kínja, múlt kínja
sortűz, tömegsír, csönd
hótenger, aknamező
Fagyott föld, fagyott csont
bozót és szögesdrót
egy besüppedt hant körül
Föld kínja, vér kínja
a rettenet néma folyója
kétszáz kilométer hosszan
*
Tél kínja, ősz kínja nem tágít
elkísér innentől odáig
tél kínja, ősz kínja itt marad
akár az alkony, a virradat
Belengi álmod és verseid
a kikelet ezen nem segít
ugyanígy veled lesz tavasszal
félni és gyászolni marasztal
Belengi májusod és nyarad
tél kínja, ősz kínja itt marad
túl szédülésen és magányon
egész tavasszal, minden nyáron
*
Fehérvár kertvárosában, egy szép családi házban
vendéglátóm egy vitrinhez lépett
és kivett egy roncs töltőtollat:
„A Don-kanyar egyik honvédsírjából van”
Néztem a tollat, e túlélő tárgyat
kis teste repedt, kupakja horpadt
hat teljes évtizedet töltött a földben
véres zubbonyzsebben szolgálva egy holtat
Vénájából többé nem csordogál tinta
nem ölthet testet új apai mondat
nem indul útnak több tábori lap
félbeszakadt minden vallomás
„Verset kéne írnod erről a tollról”
mondtam a gazdának, hiszen ő is költő
verset e tollról, nem lehet, nem megy
verset a tollról, hogy feltámadjon a kéz
*
Most kéne élni, még most is élni kéne
széthull seregünk, széthull, mint oldott kéve
körben a mezőn csontok a fagyott földben
az élők fogynak, a holtak egyre többen