Jóna Dávid-Szentjánosi Csaba: Gazduram - 2015. december
Úgy kiabált a lelkünk, hogy a lap megrepedt a betűinknél....
Gazduram
Olvasom lírai animációd,
nem is olvasom: nézem…
az elásott csont a szó, a jel,
melyet mi kapartunk el,
jó lesz az még a télen...
a kiszemelt végtelenünkben
hallgatásainkra rakódik minden,
mint a hó,
kering köröttünk sok ezernyi hiábavaló,
felhőben tárolt adat,
bukósisakban nem látok szemeket, csak ajkakat,
amelyek konok tehetetlenségben,
bizonyosságok hitében,
mondják fel a leckét,
nézem Európát,
mint egy novemberi lepke reptét.
a szorongások szabadalmaiban
már meg se rendülünk igazán,
a csend is valahogy más,
a fogalmak üresek és céltalanok,
az egyetlen nyelvhegyen tartott mondatot egyensúlyozzuk:
hogy vagyunk, hogy vagy, hogy vagyok…
magába szippant a kis f betűs firkafal,
mint téli napelemek
onnan reménykedünk egy kis fényt kapni,
semmiségekbe gubózva, lámpagyújtó napi hakni.
banalitások ár-apályában, a hold önzésében vagyunk,
vagy egy elhagyott stúdióban,
ahol fény helyett lámpa, szél helyett szélgép,
élet helyett idézet, ami jut,
a futópálya mellett leroskadt egy ballonkabát,
a kocogó zenét hallgat, látja ugyan, de tovább fut.
Jóna Dávid (2015.11.17)
Gazduram
Túl sok reményvesztettség,
túl sok fájdalom van most bennem,
hogy írni tudjak,
lapom házfalán, gyönyörű verssoraid
felfutnak.
Túl sok nehézség nyom, túl sok
gondolat zavar most engem,
hogy saját magamat
csendembe beengedjem.
Túl sok bánat érte szép világunkat,
túl sok kényszer uralkodik most rajtam,
ezért a következő versolimpiát,
költeményvilágbajnokságot ki kell, hogy hagyjam.
Túl sok féltés lök át a határaimon
innen –és onnan ide vissza,
most a leroskadt ballonkabát
zsebe, ami tiszta.
Most fénycsákánnyal járom
a sötétség hegyét, hátha
felmászok az égre,
hogy a szomjazó gyerekeknek
a felhőket leszedjem végre.
Szentjánosi Csaba
2015-11-24