Tompa László: Székely ünnepi vers
1929. szeptember 14-iki félszázados ünnepére.
A kisbaconi lankás temetőben
Egy kettős sírra csak minap hullt a könnyünk,
Nehéz s gyér csöppben… mintahogy szirtjeink is
Gyöngyöznek itt-ott könnyeket mélysebünkből,
Néma sírással… Alig nehány hete volt ez!
S immár itt – míg körül sápadnak az erdők –
Rőt tüze gyúl fel az ünneplő örömnek,
Hogy fényében újra tündökölni lássuk
Egy halott székely nagyasszony alakját,
Fajáért izzó áldozatos szerelmét,
Kezét, amely adva megmutatta; mink van,
Múltunk köveit –: pilléreit jövőnknek.
De jól van ez így –: fölváltva gyász, örömünnep!
Így változik jó, rossz sorsunkban örökké,
Mint őszies erdő, meg újra kihajtó.
Éj s nappal, hold s nap – két éke címerünknek!
Így szakadatlan… ezért számunkra a baj sem
Jelenthet mást – lássák bármekkora nagynak –
Minthogy erőnket mégjobban megfeszítsük!
(Termővé lehet a szikla is egyszer).
De másrészt sors kegye sem tehet elvakulttá.
(Kora-fagy, jégkár megbosszulhatná gyorsan.)
Így kell itt élnünk – nyugváshoz sohse jutva,
Veszélyt vigyázva: mindig a gáton!
Erre figyelmeztet kövein a múlt.
Ezt ostorozza hátunkra a ma!
Így int, aki munka mellől pár hete dőlt ki:
A mesemondó szép s jó öregember!
Veszélyt vigyázva mindig a gáton!
Nap s hold alatt, feszülő karral, aggyal,
Izzadni, folyvást – így szól a parancs ránk,
Ezt hirdetik ők, ezt hirdeti minden:
A tél, mely előre rémítget hidegével,
A nyár, mely ezer nehéz dologba fog be.
Kínverte választott népét az Úrnak,
Kit korbács kerget: keresni a jobb sort!
Értsük meg az intést s kövessük is, feleim –
Így sziklákon is érhetik még aratásunk,
Ha letörten is, soha meg nem törve: megyünk
– Halálra készen – az életnek elébe!
