I. Szemlér Ferenc: Húsvét a Nagykőhavason
hótól erős ködöket hajt a kemény zivatar.
– ó a szegény, aki most a régek jégfalain jő! …
jó, hogy nyugtat az ágy minket már s betakar
öblével e keményreácsolt jó menedékház,
sínkről olvadozón hull a hó leve le,
testvér! jó idebenn, odakinn míg fát fene szél ráz
s pattog a tűzrevetett fenyvek tűlevele.
Messzi a város, e hegy legalább is két kilométer
tenger színe felett s messzi a gond-rabiga,
tiszta a fej, a havasban a lég is isteni éter,
szárnyal a szív, ami lenn botladozó taliga,
kedvesed ajka meleg és szája szóra szökellő,
pajtások szemein csak szerető öröm ül,
boldog lelkednek a vihar csak egyszerű szellő
s nem baj, hogyha körénk hótorlasz tömörül.
Vesszük a sít, ki a rétre! hahó, ez nagyszerű hajrá
végig a hó tetején, fordulj! most! telemark!
bukni a hóba öröm és mintha óvni akarná
tested a tiszta mező: hó puha bársonya tart,
kedvesed arca havas s így buksin százszor olyan szép,
dresszes alakjához illik a téli keret
s fáj a szíved, hogy e hóteli táj múló s nem örök kép,
jön tavasz és pocsolya tölti a téli teret.
Vissza! A kályha sötét tetején már forr a melegvíz,
széles edényekben szűrik az esti teát,
nyílnak a tiszta szívek, szavaikban mélytűzű szent íz,
újra csodák lesznek régholt, rest ideák:
Isten és szerelem, életvágy s kedv a jövőre
újra felélednek s újult újra agyunk
s éjfélkor, ha a tűz rajzol figurát a tetőre,
szólasz: kedves elég, add a kezed, alugyunk!