Tóth Árpád: Tetemrehívás
Elnehezedik a szívem, –
Felnézek a nagy, csuda égre
És látást látok, úgy hiszem.
Boldogtalan fantáziámnak
Úgy rémlik, – a felhők felett
Azért a csönd: meghalt az Isten
És ravatalra tétetett.
Fejénél roppant aranylángok,
Antares s Orion ragyog,
Körüle térdre rogyva sírnak
Az árván maradt angyalok.
Valaki megölte az Istent,
És fekszik némán és hanyatt,
S reszketve a gazdátlan űrnek
Lakói hozzá bolyganak.
Jönnek a sárga Hold-lakók és
A Mars bölcs óriásai,
Saturnus-népek hat szívükkel
S Vénusz szirom-leányai.
És olykor egy-egy emberlélek,
A gennyes Földnek hírnöke
Jön és láttára szerterezzen
A gyászolók kövült köre.
Ilyenkor egy nagy csöpp isten-vér
Az alvadt sebből fölfakad,
Legördül lassan s átzuhogja
A végtelen világokat.
Egy nagy csöpp bús, meleg isten-vér, –
S a földön bíbor alkonyat
Gyúl tőle a sötét hegyek közt, –
S én fölemelem arcomat,
És úgy érzem, e fájó arcnak
Nem lehet többé mosolya,
Mert ember vagyok én is, én is,
Az Isten véres gyilkosa…
