vitéz Somogyváry Gyula: Rigófütty áprilisban
hintázva, hetykén néz le rám
– hej, nagy legény vagy cimborám!
tollászkodik, most dalba kezd
s nótáz, fütyül, fütyül…
Lám csak: a füttyös semmiházi,
hogy győzi ezt a nótaszót!
Hogy győzi kedvvel,
lélekzettel,
már szinte minden ráfigyel:
a lomb, a rét, a gally, bozót!
Hogy győzi kedvvel, lendülettel,
pedig talán még fészke sincs.
Mit bánja ő! Kacag a reggel
s miénk a föld – csak egyet ints!
Tilulió… bodros az ég,
már gyertyáznak a gesztenyék,
hát félre gond, bolond világ…
tilulió…
minékünk hajt ki a virág!
Be könnyű néked ki mihaszna,
hej, én is tudtam ezt a dalt:
tilulió,
dalolgattuk is sok tavaszba
és sutbavágtuk mind a bajt,
tilulió…
Aztán leroskadt ránk az ég,
fészkünk leverték, földrehullt
s a fű, a rét,
hiába védte életét,
mindenre köd, meg hó borult.
S a dermedtségnek idején
azt sírtam: hit és jóremény!
– Hit! Hit! – csipogtam cinkeszóval,
mert cinketollba bújtam én,
hogy átcsipogjam ha lehet,
a szétdúlt fészekroncs felett,
a nagy telet…
– Hit! Hit! Tűrj! Tűrj! – hajtotta szám,
vékonyka cinkeszóval, árván,
mert hit kellett, remény-szivárvány.
„Hit, hit! És tűrj – didergő népem!”
más éneket már nem tudok.
Hit, hit! – hajtottam rendületlen
és lám: kivíruk a fagyot.
Tűrj, tűrj! – s a télen túlvagyunk már,
köszöntget ránk a kikelet,
a fészkehullott bús madárnép,
már vedli téli tollát pelyhét,
a hit győzött a tél felett.
Ám én, ó én, a füttyöskedvű,
de cinkesorsot vállaló,
régi rigó;
most úgy nézem kis cimborám
itt fönn a fán,
mint aki sohse fújta még
a boldogoknak énekét.
De nem! Nem úgy! Enyém a dal,
én is tudom még, hej, hajó:
tilulió!
Elmúlt a tél, a gond, a baj,
hol van immár a jég, a hó,
tilulió, tilulió!
Tilulió… miénk az élet,
összeszedjük a régi népet,
tilulió!
Fújjuk, daloljuk újra hát
a fészekrakók szép dalát:
tilulió, tilulió!
Most nékünk hajt ki a virág!
1934.
