P. Jánossy Béla: A havasok dalaiból
I.
A havas tövénél
Havasoknak világa: rejtelem,
Békélt erő, fölényes, mély titok.
Ha a világ végjaja hördül egyszer,
A havas akkor is hallgatni fog.
Ott állok, mohos, pázsitos tövén
És lelkem emelkedik csupán,
De szabadon, hogy lendülő-magával
A testem is tudná ragadni tán.
De nem zavarlak hallgatag fenyők,
Se nem bolygatlak mély csöndű havas,
Lehet-e zengő, bő beszédre bírni
A zárt ajkat, mely néma, nem szavas…?
A ti erőtök hallgatásba’ van,
Méltóságtok a szűzi rejtelem.
Néma havas, sötét fenyők, ti, társim,
Hallgassatok, hallgassatok velem…
II.
Havasi patak
Hogy honnan ered, nem tudom,
Hová igyekszik, nem tudom,
Alattam a kék messzeség,
Fölöttem a havas orom.
Csak látom: surranó vize
Sziklákat görget, ha dagad,
S én vadvirágos szélinél
Kicsinynek érzem magamat.
Hogy honnan ered, nem tudom,
Hová igyekszik, nem tudom.
Kis patakokban mily erő
Rejtőzik, – csak azt tudom…
III.
A havasban
Mi ez az éles, kristálylevegő,
E méltóságos, tiszta, néma csend?
Mi ez a mély, titokzatos beszéd,
Mely a csendből olykor fülembe cseng?
Mi ez a szikla, tömör és komor,
Sok ezer évnek barnasága rejt?
Mi e fenyő, mely zölden égbe tör,
S felfogja az elröppenő sóhajt?
Mi ez a fürge, csörtető patak,
Futtában mely mohón csipkéz habot?
Mi e világ, hol élni érdemes,
Nem szenvedés, nem kényszer, nem robot?
Mi az a sas a tiszta űrben ott,
Öles szárnyát kék távol öleli?
Mi ez avar, a láb nem-lépte ágy,
Hol a hajszolt vad pihentét leli?
Mi ez az ég, e szűzi, mérhetetlen,
Melynek alig pillantom itt hasadtát?
Mi ez, mi ez a boldog élet itt?
– Ez a szabadság.
1923.
