Köpeczi Boóz-Deák Albert: A harang
Setét erdők csendjét csöndben hallgatónak,
Hegyek kék szemének, a mivel az égre
Figyelnek és a nagy, örök mindenségre,
Szent Anna tavának, kis kápolnájának,
Hol hires búcsúja esik Csíkországnak?
Hallottad-e hirét az ezüst harangnak,
Hegyről hegyre szálló szép zengését annak,
Hallottad-e hirét tói tündéreknek,
Szájról szájra szálló tündér történetnek?
Történetét ennek, tündér szerelemnek,
Kész veszedelemnek, mostan éneklem meg.
Anna tónál laktak nagy hajdan pogányok,
Annak örvendeztek, hej, tói királyok,
Mert ezek áldoztak tüz-viz istenének,
Annak örvendeztek, hej, tói tündérek.
Vigan ünnepelték az áldozat torát,
Tüz az egyik részét, viz emészté johát.
De jött Ambrus barát s keresztvízre tartá,
Pogányt Jézus szelid igájába hajtá,
Fel is építette kisded kápolnáját,
Tornyába huzatá szép ezüst harangját,
Szép ezüst harangja hogy megszólal vala,
Tói tündér király majd hogy meg nem hala.
Elhallgat tündérek vidám kacagása,
Elébbi jókedvük fordul vala gyászra,
Apjuknak házába búsan gyülekeztek,
Kender-szakálával búsan üle köztek :
Hej, gyenge leányim - szomorúan mondja -
Gyűltök nem sokára halotti toromra.
Születtem vala én halhatatlanságra,
De most le kell szállnom poklok országába,
Hiába épitém kristály palotámat
A tó fenekére és vetek falának
Nagy széles alapot. Idehallik hangja,
Csak fülembe sikolt a templom harangja.
Se nappalom nincsen, se éjszakám itten,
Nekem e harangtól nyugtom soha nincsen!
Így szóla a király s kender szakálára,
Mintha sürü sarlón csigabiga jára,
Sok szapora könnye azonkép csillámlott,
S jajgattak szomorú szép tündér leányok.
Egy szép tündér leány csak kiül a partra,
Deli pásztor legény nyáját arra hajtja,
Szőke tündér leány haját fésülgeti,
Deli pásztor legény őtet nézegeti...
Addig nézegeti, hogy meg is öleli,
Hej, megbánod még azt, deli pásztor, deli!
Csábítja csicsijja őt a tündér csókkal,
Aztán simogatja szép hízelgő szókkal:
"Hallod deli pásztor, kápolna harangja
Beteg öreg szülém nyugodni se hagyja.
Se nappala nincsen, éjszakája sincsen,
Hozd el a harangot nekem édes kincsem.
Hozd el a harangot, hogyha neked kedves
Ajakam klárisa, az is a tied lesz.
Két ölelő karom, a tied lesz az is,
Keblem puha halma és egész magam is!"
Szól a tündér szóval, és felel a pásztor:
"Elhozom én egyszer, elhozom én százszor.
Elhozom én még ma, még ma éjjel, kedves,
Ha, a mit ígértél, mind igazán meglesz,
Ajakad klárisát, alabástrom karod,
Két szép arany almád hogyha nekem adod."
S elhozta. A leány csókolta, ölelte,
Lehúzta a tóba s ott szállt el a lelke.
Vagy csak én vagyok Várad álmodója?
Felém még mindég biztatón integet.
Megváltozott? én a réginek látom,
Őrzöm féltőn, mint zsarnok a kincseket.
