Fáy Ferenc: Magamsirató
miként az emberek születnek.
Azt hitted éled, ami szép,
azt hitted szólod, ami jó...
Pedig csak önmagad szeretted.
Törvénnyé emelt fegyverek
között éltél, míg élni hagytak.
Tanítód dicsért: így a szép,
papod megáldott: így a jó,
s anyád se mondta, hogy te rab vagy.
Cipődre ráfröccsent a sár, --
hazamentél, sarokba lökted.
Tetted, mert törvény volt a szép
s törvény, hogy a parasztcsalád
kefékkel őrködjön fölötted.
Valld be most, annyi év után,
hogy addig, míg megtűrt a földed,
falud csak por volt a ruhán,
cipődön sár, amely csupán
addig volt gond, míg letörölted.
Közöttük ettél s arcukat
tátongó űr, ezernyi fényév
takarta mégis tőled el.
Mert gondjaik reménytelen
törvényét más egekre mérték.
Soha nem láttad, amikor
a hajnal jég-vizébe léptek;
magasak voltak, mint a kék
egekben élő jegenyék
s a csillagoknak fütyürésztek.
Kemény a föld? – hát menj, aludj!
Aludj s ne lásd meg most sem őket,
ahogy indulnak Dány felől,
Locsod felől, Maglód felől
s keltik a fel-nem-ébredőket.
S jönnek csontnéma emberek,
kik mind törvény szerint haltak.
Szántottak, -- mondtad: ez a szép,
arattak, -- mondtad ez a jó,
s ásítva fordultál a falnak.
Nehéz a csákány? – fogj papírt!
Tör az ásónyél? – fogd a tollat!
S írd meg a port, tárd föl magad,
mert az, ki mindent megtagad,
húsz év után is meglakolhat.
