L. Ady Mariska: Mély úton
Itt nincs akadály… Tüskésölü árok,
hogy merész ívben átugrassak rajta.
/S ha nem sikerül túlsó partot érnem,
tört gerincemtől legyen szennyes alja!/
Lalalla… Én már a mély úton járok.
Itt nincsenek dús, nagyöblű virágok,
s nincs tághorizontú, napsütött mező…
Nincs délibáb, fénytengeren lebegő,
sem szivárványhíd kelet peremén…
/Egyszer egy gyermek – „kék szemű, szöghajú” –
elindult felé… hibbant volt szegény./
Lalalla… Én már a mély úton járok.
Itt nincs akadály. Csalfa ingoványok
s messze kígyózó poros országút…
Csak ösvény van itt, Mohlepte utacsak
s az ember mindig tudja, hova jut.
Kétfelől komor, magas fák szegik
(felgyűlt éveim sűrű rengetegje)
ezek a napfényt alig engedik be:
csak épp hogy megvillan dérütötte főmön.
/Csapzott ruhájú krizantémon láttam
valaha így… egy könnyes szemű őszön./
Lalalla… Napfény… Csapongó lepketánc…
Elégiává sötétült a románc…
Itt nincs pacsirta. Nem csattog csalogány.
„Huncut a bíró”-t fütyül egy bölcs rigó
és színjózan harkály kopácsol a fán.
Lalalla… Én már a mély úton járok.
Senki sem vár s én senkire sem várok.
Olyan jó ez a csönd. Lelket rengető.
A sűrűn túl megint napos tisztás jön –
Hanem ez a tisztás már a temető…
