Szécsi Margit: József Attila emlékének
mint a téli erdőn,
ki mint élő üveg-csontváz
vonul oly esendőn:
annak jön jól a halál,
s hol többé nem fázik,
sír felé a hat lovakkal
vígan kocsikázik.
Tudom, Maga se akart
erejében halni,
fiatalon a szárszói
temetőben lakni.
Torkából még a madár
okkal s tüzesen szólt,
nem volt bolond – inkább hiszem
mindenki bolond volt.
Kinek bomlott honában
dolga: dala volna,
sikoltva tér a sírba
mintha megbomolna.
Kinek bűne a szeme,
vértezze bár hűség,
tudom, holtra-érleli a
méltó keserűség.
Kiforgatják a szegényt
szavából, hitéből,
még a saját bőréből is,
saját ép eszéből.
Okos szűzét orozzák,
rávarrják a condrát –
nem vágyik az ember földbe,
csak beletiporják.