Tornai József: Pilinszky keze
Hirtelen
észrevettük:
ott ülsz egyedül a sarokban,
egyesegyedül emeled föl
a poharad,
nézed a pultot, a füstöt,
amit magad elé fújsz:
élesre faragott arcodból is
késként vágott az orrod:
a káprázatot áthasító
vagy inkább iránytű
abba a nyárderűbe?
Csak mikor menni akartál,
léptünk hozzád
s te annyira elcsodálkoztál
egy haj, egy arc szépségén:
hosszú sálad háromszor is áttekerted
a nyakadon.
Ugye, most már végleg rosszul állnak a dolgok?
Végleg, mondtam, soha nem maradt
még így remény nélkül
a világ.
Az utcán szinte kimosta
lábunk alól a járdát
az ember-láva.
Ezután már nem bizakodhatunk
semmiben. – Szemed ezüst lett.
Egyensúlyt keresve szorítottam meg
a kezed.
Utoljára? Nem: először tudtam meg,
hogy sugárzik egy kéz,
ha már a halál
a napja.