Bíró András: Rémület és feloldódás
Élettelen vagy, moccanatlan.
Szólalj meg drágám, bármi halkan!
De nem nyitod ki gyöngyös szádat,
Valóság ez vagy varázslat?
Csak picikét mozdítsd meg ajkad,
Vagy reccsenjen meg az ágy alattad!
Ez már nem te vagy… Ha, te volnál,
Szemed dörzsölnéd s hozzám szólnál,
Talán csak ennyit: „Vizet innék!”
Majd befordulva aludnál ismét.
De, rémülök, hisz messze jársz már,
Valahol egy furcsa határnál,
Ahonnan nincsen visszatérés.
Jaj, mit beszélek! S milyen érzés
Teper le s taglóz irgalmatlan…
Szólalj meg drágám, bármi halkan.
Most megérintem gyengéden vállad,
(Eszembe sincs, dehogy is rázlak,
Hisz mindig óvom drága tested,
Amely hordozza fényes lelked.)
Csodák csodája! Szemhéjad rebben,
Csillagok fénye gyúl ki szemedben,
Szájad is mozdul: - De jó, hogy látlak,
Szomjas vagyok rád, add a szádat!
És csókollak és te is csókolsz,
Nehéz álmodra nem is gondolsz,
Én sem gondolok semmi másra,
Csak a te ébredés-csodádra,
Meg arra: mily jó felébredni
És lenni, lenni, lenni, lenni!
Érdliget, 1984. február 7.