Ormos Iván: Egy nap 1934-ben
Felkeltem, mert gyermekkorom óta belémidegződött,
hogy minden reggel fel kell kelni,
gépies mozdulatokkal felöltözködtem,
kalapot tettem a fejemre (ezt is így szoktam meg)
és kiértem az uccára.
A toronyóra mutatója kergetni kezdett
és némán, a sorvasztó munka s a lázító bér
hangulatával mérgezetten munkahelyemre értem.
Délig robotoltam,
közben eltereltem gondolataimat,
a tegnapi satinruhás nő igéző alakja
villant elém
s azon tűnődtem, hogy menekülhetnék ki
idegőrlő anyagi helyzetemből.
A nyitott ablakhoz léptem,
részeg és sodró tavaszi illatok ömlöttek
a hegyek azurjából,
beléjük temettem az arcom s ekkor rájöttem,
hogy elveszett és reménytelen ember vagyok.
Nincs hitem és nincsenek terveim,
csak kínzó emlékeim,
azt teszem, amit a megélhetés diktál,
a gyomrom és hajlékom rabszolgája vagyok.
Már ökölbe is alig szorul kezem,
a tintafoltos íróasztalnál pereg le az életem,
unottan és leigázottan szívom magamba az oxigént,
beletörődöm sorsomba, mint igavonó a jármába:
nincs értelme erőm és napjaim hullásának.
Előttem a bizonytalan holnap, ami nem érdekel,
köröttem jelszavak, amikben nem hiszek,
felettem a munkanélküliség fekete fellege
és szívem börtönében ősziestés magány.
Kiköptem az ablakon
és visszaültem dolgozni.
A lapokban olvastam, hogy új fémbömb emelkedik
a sztratoszférába,
Szovjet-Oroszországban panamát lepleztek le
és hogy nincs még semmi baj, mert újra összeült
a leszerelési konferencia,
de a gyanakvó Anglia új hadihajót épít.
Délben hazamentem és megebédeltem,
a beleim vonaglottak örömükben.
Később megberetválkoztam, a könyveimet rendezgettem
és levelet akartam írni, de rájöttem, hogy a levélpapír
és a bélyeg árából már egy doboz cigarettát vehetek
és inkább ezt szívom el.
Újra elindultam,
beültem a kávéházba órákhosszat kibicelni
és ennek örültem még a legjobban,
mert nem kellett gondolkozni.
A ventilátor zúgását a nyári rétek méhzümmögéhez
hasonlítottam
s nyugodtan mosolyogtam, amikor a játékosok mérgelődtek.
A reklámfények elcsábítottak arra a helyre,
ahol tegnap a satinruhás nőt láttam,
persze, nem találtam ott,
de szembekerültem egy ismerősömmel
és valami tehetetlenség, fáradtság, vagy közöny
arra kényszerített, hogy elfordítsam a fejem.
Féltem, hogy megszólít, megkérdi mi újság, hogy vagyok,
és panaszkodni fog a rossz viszonyok miatt.
S én valami butaságot kell, hogy válaszoljak neki.
Ő is elfordult, továbbmentünk.
Azt mondtam magamban: – No nem baj, egy emberrel kevesebb,
akihez közöm volt.
Most az esti főzelékfeltétellel meggazdagodva
fekszem az ágyamban,
és Nofertete egyiptomi királynőről olvasok,
akinek háromezerötszáz éves színes mészkőszobor- arca
olyan, mintha ma is élne és szomjasan
fölémhajolna.
Elalvás előtt arra gondolok,
vajjon mi maradt meg nekem a mai napból
és mi maradt meg belőlem.
Nem történt semmi,
csak én lettem megint öregebb.
Aztán rájövök, hogy butaság ilyesmivel törődni,
szétnyomom cigarettám parazsát a hamutartóban
és lecsavarom a villanyt.
Tíz perc mulva mélységekbe bódít
valami jó injekció.
Nem tudom ki adta, nem tudom miből van.
Úgy hívják: álom,
de lehet, hogy ez a semmi és lehet, hogy ez
az örökkévalóság.
Fáradt testem mozdulatlan pihen,
reflex és öntudatlanság vagyok,
kibékültem és kiegyenesedtem mindennel:
egészségesen horkolok.
Felettem a göncölszekér rúdja mutatja
az Elysium felé az irányt.