Erdélyi Tibor: Zrínyi Ilona
az Istenhez fel szép vasárnapon,
– virágszéplelkű magyar nagyasszony –
úgy száll ma feléd szívem és dalom.
Rákóczi anyja! Büszke, szép anya!
Elporladt tested az enyészeté.
Kristálylelkedet szép angyalkezek
ringatták lágyan föl az Úr elé…
Hószínű neved itt él azonban.
Szép, csengő híred közöttünk maradt.
És úgy csodálunk téged még ma is,
mint egy meséből szállott madarat.
Fiad, leányod: két szép liliom.
Gyengéd hozzája szíved és szavad.
De balsors-űzte könnyes életed
mindegyik perce férfivá avat.
Kemény férfivá! Ki Munkács felett
az ágyúk torkán köszön merészen,
s a császári had morgós mérgére
„kard, ki kard!” áll a csatár készen.
Rekedt riadók nem ijesztenek.
Gyengéd vagy, kedves, finom, szép, szelíd.
Őzlelkű-asszony, akihez ember
s oktalan állat bátran közelít.
Könnyesős hazánk sok szép várában
ilyen férfiú tíz se volt talán,
s a te korodban két pompás címer
ragyogva fénylett Munkács kapuján.
Zrínyi! Rákóczi! Szentek, vértanúk
áldott porából nőtt csillag-nevek!
Aranycsengésük imádság, remény,
s fényüktől sok szív még ma is remeg.
Nő vagy, Hadasszony. Várhölgy és anya.
Ennyi erő egy szívben hogy lehet…?
Ölelj át minket is! Segíts! Szeress!
És virrassz ma is a magyar felett!
Ó, mert nagyszükség, ínség van rajtunk.
Madár is alig fütyörész a fán.
S reményvirágot tépdesve egyre,
rád emlékezik szegény, kis hazám.
Tavaszravárón így emlékezünk!
És áhítozzuk erős hitedet!
Áhítozzuk a kikelet fényét!
Ó, virrassz, virrassz bús hazánk felett…!
