Simon István: Zeng a fűrész
pedig csak a lenge fűrészport
muzsikálja ki a rönk.
Szorítom sajgó tenyeremmel
a fűrésznyelet, míg december
szele az öklömre süvölt.
Egymással szemben, – apám és én
a csipkés acél egy-egy végén
állunk és húzzuk módosan.
Rövidül a konok, havas fa,
társaihoz minden darabja
tompán a föld felé zuhan.
Ránézek a gyűrött kalapra,
s visszanéz fiára az apja –
és talán egyre gondolunk:
volt egy világ, ami a vállát
nyomta, kegyetlen, nagy hasábfák,
ezer félelmetes dorong.
Az már a földön! Földre döntve
hever a múlt rémisztő rönkje,
de fel kell még aprítani.
Vidám újesztendőt kiáltva
harsog a kakas trombitája,
itt szól közel, jól hallani.
És – húzzuk, húzzuk mind a ketten
a két végén, egymással szemben,
egy célért, ebben egyetért:
ő is valahogy így akarja,
essen szét az a kiszáradt fa,
mely elszívta az erejét.
De öreg már, nehezen bírja,
fárad a kéz, gyorsan sípolva
dolgozik az ernyedt tüdő.
És közbe-közbe meg-megállva
rámnéz, míg a fejét csóválja:
milyen idő, nehéz idő…
Én nem állhatok meg nyugodni!
És, hogy menjen a munka, húzni,
húzni kell tehát neki is.
Száll az idő, mint a fűrészpor,
amit a füttyentgető szél oly
kapzsin elkap és messze visz.
Tudom, nem ért meg, nem is tudja…
Pedig velem, itt szemben húzza.
Nem érti meg dacos fiát,
aki már milliók szemén át
nézi, mit a fölkerekén lát,
mert nagyobb neki a világ.
…Húzzuk a kemény nagy-fűrésszel,
rózsaként virít a két kézfej,
fáradt apa és a fia.
Szemem drága arcára réved,
és fáj, hogy neki már az élet
csak látvány, csak komédia.
Ki másnak cipelt nagy erdőket,
ma a sajátján is meggörnyed:
megöregült, – mennyire fáj!
Ki velünk jönne most a harcba,
holnap talán e lucskos bakra
buktatja arccal a halál.
Én majd küzdök! Melegség önt el.
Bundás, megriadt hófelhőkkel
vonul a téli, árnyas ég,
s míg a szemem fölvetem rája,
mintha az ég, a felhő állna,
és mintha csak én szállanék…
1951.
