XXXII
(A Pince-Remeték)

A PAP NEM JÁR KI ide szívesen,
mert itt laknak az öreg Pince-Remeték…
A nap előtt kelő szigorú, hegyi rend.
A nyári húsz körül télre már
csak a választott három marad…
Szénával tömik a sárcella lyukját.
Ha nem lenne macskájuk,
átszenderegnék akár a borz, a telet is…
Az állatnak enni kell.
Emberi nyom ragyog
a cella és világ között.
Emberi nyom,
amelyen állok
a hóban.… és …. hallgatom.
A macskájának prédikál.
Fejhangon………. magasan,
hogy tudja s tavasszal
a megfutott, de visszatért
tizenhétnek is pontosan énekelje majd…
Lenyelt szavak.
Fénylő ösvényen hallgatom…
Már olykor jajgat is:
– Jaj……. Ige!
Csak tettben vagy tudás…
Bohóc beszéd…………… és jaj velünk…
Tett nélkül, farsang, kálvárián!
Futnak ezért és ezek is…
Maradt a Kert… a Fa,,,
Üresség a kézben… a nyelven is…
Két vak keresi egymást!
Öt kontinensről, ha öt…
Sárgul a föld, ha marad!
……… és a hegy? ………
Vékony a szó….. Át még se látszik… –
Szürkül… mint ölés után,
ablakkeretben, disznóhólyagon
szürkül a téli fény…
Zizeg…. és látom arcát,
mint tárgylemez lapján, üvegén…
Csak szakálla,
a hófehér raj zizeg:
vasalt kaptár kísért.


XXXIII
(Jég fogja össze a követ)

FAGYOTT NYOMOK a talpam alatt
vacogva bújnak ezek is
a sóhajtozó zsúp alá…
A Kőfej hideg homlok s e cella
közt szétdőlt présház romok…
Földön kúszó szőlők rémülete…
Hó támasztja a vesszőt.
Jég fogja össze a követ…
Ha olvadni kezd, korhadt hordókra
omlanak… A pincének se lesz nyoma.
A szőlők emlékén kopasz tőkék
sötét gyertyatartói állanak…
Nem keresi senki e pincék ajtaját…
Csak hegyközségi búcsúk idején
látok néha egy-egy idegent
üldögélni, dongák, rozsdás abroncsok
kövei közt… Az egyik árnyék
lábánál egyszer egy gyermek ült…
Fogta a kezét az öreg.
– Talán, hogy el ne szálljon Ő?...
Vagy el ne fusson ez?... –
Elhozta csak… És vett neki bábot…
Elhozta… Látni akarta mégegyszer
e helyet s hogy a gyermek is lássa azt!...
A macskás remete házát is,
ahonnan néha lenyelt szavak
jajgató nyögése hallik!

XXXIV
(Még itt a hon)

         E BÉRC ALATT,
                                   amely úgy áll itt
                     fölöttünk, akár a halál;
                     a bérc alatt,
                                amely a szőlők, erdők
                     élő és békés kékjében
                                az iszonyú csont-fehér;
                     e bérc alatt
                               mégsem a naptár írja elő
                           AZ ÜNNEPET…
Nem a pontosan fölírt
és mint a méz, kilóra kimért
és rögzített Idő!
Nem a piros betűkkel engedélyezett…
E bérc alatt, ha egyre szűkül is a tábla,
még itt a hon,
ahol az ünnep kapuját
oly érzés és olyan indulat
nyitja ki, melynek szemében,
itt tükröz az a kép, arcán
az a mosoly, nyelvén az ének
és az a vers, amely a zsarnok
torkába kés…
Ha meg nem is ölheted,
de pengéjük sugárzó csatornáján
a meg-megállított Idő,
a megkéselt HALÁL erre csepeg…
Egyre szűkebb e tábla gyepüje.
És pusztul a tábla sora is,
de még a KERT…
a Vércseszirt alatt a területen kívüli,
ahol az ÜNNEP,
– a Heszperidák kertjén innen is –
mint az élet
mindennapi…


XXXV
(Erőt, hogy kapjon)

ÉS A PINCE MÖGÖTT, a hegy alatt
földbe ásták a papot.
Csupán feje maradt a gyep fölött…
A kányafa és galagonya, füleskosbor
és leánykökörcsin és a szulák is
csak nézték a papot!
Szeme mint a virág.
Nem néma, de amelynek ajka van,
és szól, olyan virág…
és nem váddal, reménnyel csillogott
a pap szemében a szirom.
– Nem a sírom ez!... Hogy életem legyen,
ástak ide a hegyiek…
Szülőanyám halott!
Csak ő él még, e Föld,
s hogy meggyógyítson ölébe ültem én…
Erőt, hogy kapjon a szár.
Erőt, – s az elásott kéz helyett
szeme intett a szőlő felé, –
a kéz helyett, amelyik oly sokat
tartotta azt a kelyhet és azt a poharat,
melyet fénnyel töltött meg ez a Hegy…
Előttem itt, íme
üres kézzel a földben a test.
Huszonöt gyökérrel ereszkedett
a ZÖLD TŐKÉK közé
és barbár virágkoszorúval
a homloka körül
világított
az élő remény…