Gyulai Pál: Szeress édes Marim...
Amint én szeretlek, híven, hőn, igazán!
Mindent elvesztettem, mindenem te lettél:
Vigaszom, reményem, dicsőségem, hazám.
Oh mily reményekkel léptem a világba,
Mennyit nem remélett megifjult nemzetem!
Szebb napok derűltek a magyar hazára,
Nagy jövő határán birkozott a jelen.
S minden összeomlott… Jaj meg kelle érnem!
Óriás küzdelmet sirhalmok takarnak.
Nincs többé reménység!... Jaj végig kell néznem
Lassu pusztulását haldokló magyarnak.
Szeress édes Marim és taníts feledni,
Ha a honfibút is elfeledni lehet;
Engem csak szerelmed tud boldoggá tenni,
Ha boldog lehetne, ki hazát veszitett.
Oh lásd karjaid közt sem hagy el a bánat!
Oh hát még nélküled mi volna életem?
Mig örök bánattal gyászolom hazámat,
Enyhítsen szerelmed, édes egyetlenem!
1859.
