Döbrentei Kornél: Isten-kód
Csete Ildikónak és Györgynek
Génjeinkbe vésve kitörölhetetlen Isten-kód a Halotti Beszéd,
az életre ajzó, és beomlasztott ösztönmélységből tör föl az
Ómagyar Mária-Siralom, a nem siránkozásra buzdító, bár vagyunk
Boldogasszony Anyánk, régi jó patrónák méhének keserű gyümölcse,
tehetetlenül gurulva ki a szeretet erőteréből, a tudástól
elátkozottan és nem megédesülve hátrálunk vissza a méhfalig,
vénebbül az öregidőnél, és mégis elölhetetlen, örök,
suhanc-forradalmas, virtus-fűtötte portyás megújhodásban –
Ó, hány milliárd köldökzsinórnyi messzeségből érkeznek az
üzenet-jelek, kőbe, bronzba, aranykincsbe, vasba, az URAM, A TE
KATONÁD VOLTAM – Balassa kardvasába: – „Ó ÉN ÉDES HAZÁM, SZÉP
MAGYARORSZÁG” –, fába, arcredőkbe a szellem marta-vájta rovások, az Írás:
képzeletünk évezredek mélyítette-kotorta medre, az ősfájdalom
vadállat-torokból égre hörgött hangalakjai, mássalhangzók
karistolta magánhangzó-öblök, Isten-könnye: magzatvíz-tócsák,
kitárt angyalszárny-vitorlákba dőlve a Szentlélek szántja föl,
akárha földkérge-agyunkat, a barázdákból fölpirkad a Világ
Világossága-eszmélet, a megdicsőülten kínzatos, a színéről
tündöklő, fonákjáról fekete foncsoros; földszakadó nyelvünk alól
eredetmondává nemesül a makogás, már benne feszül a Hunor
Magor űzte-vágyta Csodaszarvas szökellve suhanása, elnyúlt
testének íve a horizontunk, úgy borul ránk, hogy távlatos, Atilla
ostora a szívünkig verte, hogy nap s hold-fityegős szarvával
rest lelkünk dúlja föl, Csaba királyfi megszikrázván homálytaplós
tudatunk, a mindenségnek nekiterelte, meg így parancsolván
önmagunk inaszakadásig hajszolását –; gyí, te, ELTÉVEDT LOVAS
ki jöttél a kínai Nagy Fal felől, förgeteges nyilazó kedvvel,
fordultál Nyugatnak úgy háttal, hogy előre, teremtkezvén szemközt
Keletnek, jöttél áradván Isten kivételes szándékaként, hatalmas
sztyeppei gondolat, EB URA FAKÓ,
és ÚJRA FELFAKADNAK A MAGYAR NEMZET SEBEI,
Máriás lobogók árnyékában is döglegyek köpik be,
hemzsegő nyüvek virgonc nagy vigassága máig az ország, bár nem csak a
belenyugvásos romlásra tarisznyált szavakat FÖLNEVELŐ ÉDESANYÁNK; a nyelv,
nem a buta önfeladás, bágyatag hanyatlás igéire formálta a szánk,
mert a NEM, NEM, SOHA tántoríthatatlan daca is bennünk,
és a tudás, hogy a Szent Korona égisze alá rendeltetett
a mindent megtartó sejtelem: megmaradásunk sodra, irama, mint
a megéledő gabonaföldek zöld szuronyrohama: huj, huj, hajra,
Jézus segíts, A HAZÁÉRT MINDHALÁLIG, és akkor megint és mindig újra
az ISA PUR… S ha, megkövetvén őket elszámoltuk a hősi halottakkal,
majd akkor BORT, BÚZÁT, BÉKESSÉGET; főlehajtva
majd akkor tegezve az Istent: TE VAGY AZ ÚT, AZ IGAZSÁG ÉS AZ ÉLET.
S mert a tihanyi ősi apátság ikertornya soha nem volt, nem lesz
a világkufárság poklából felnövesztett két felhőkarcolója,
TIÉD AZ ORSZÁG, A HATALOM ÉS A DICSŐSÉG.
De legelébb még önmagunk nyilaitól ments meg Uram, minket. Ámen.
Budapest, 2003. április 7.
