Agyagfalvi Hegyi István: A kard, vagy az ásó!
És választás sincs, csupán e kettő:
a kard, vagy az ásó!
Ez a jövendő!
Kínok lángjában elhamvadta múlt,
most füstöl a jelen:
az életed, az életem!
Máglyára hordta, – mint friss, leveles ágat –
a gyermekmosolyt s ártatlan, szűzi lelkek
ezernyi álmát kegyetlen idegen kéz,
a rontást, dúlást sóvárgó…
Már nincs mit várni:
a kard, vagy az ásó!
A kard!… igen, a kard!
Rozsda, vagy szégyenpír borítja,
vagy mindkettő! Csorbult az éle,
hegye törött, de kard ez mégis
s át lehet döfni véle
egypár pribék szívét, hogy szolgáljon
a magyarnak, majd a másvilágon!
Egy hitvány vasdarab csak,
de úrrá tehet minket s halálunk
óráján félistenekké válunk,
mikor a gyűlölt koponyára vágunk
mely a hazug mappákra hajlott,
hogy kiagyalja a magyar pokolt!
A kard!… igen, a kard!
Csak kéz legyen, mely tartsa és fellendítse
isteni ívbe,
hogy víjjogva lecsapjon, mint a sas!
Ó kard, te csúnya, görbe vas,
szebb vagy te, mint az asszony
aranyhaja, mint rózsás lánykacsó,
szebb, mint a mátkacsók,
szebb, mint a legszebb költemény,
mert te vagy – a remény!
Te vagy a mentőöv a tengerárba,
sivatagban a korty víz és a pálma,
te vagy a nap, az égen felparázsló!…
Már nincs mit várni:
a kard, vagy az ásó!
Mert lehet: semmise vagy te kard!
Lehet, hogy elernyedt kezünket
se tudod már megvillanyozni,
hogy görcsberántva téged megragadjon!
Lehet, hogy nem vagy csodaszer,
a múltból jövő varázsló,
s akkor… akkor hadd jöjjön az ásó!
Jöjjön s temessen el minden reményt
jó mélyre, mélyre,
hogy ne maradjon élve
s ne mérgezze már a lelkeket!
És, mint hitvány felcser
pár perces életrángatózást
ne csúfoljon a szívbe!
Jöjjön az ásó, jöjjön s temessen el
múltat, emléket, édesanyánk csókját,
temesse el a sírt, hol egy virágszál
sohase hullhat apánk hűlt szívére!
Temesse el a szülőházat, a kertet,
temesse el az elnémult harangot,
mely gyakran kondul könnyes álmainkban!
A magyar szót, imát, mit holtra vertek
ezerévünkön taposó bitangok!
…És temessen el minket is, utolsónak
jó mélyre, mélyre,
hogy ne szaglásszon utánunk a holnap
s hiénalába elő ne kaparjon!
Hullánkat ne lássa a bámuló nap,
annyi magyar dicsőséget sugárzó…
Már nincs mit várni:
a kard, vagy az ásó!