Olosz Lajos: Vár fokán
állom még az évek ostromát.
Mellvédem nincs, a kőfal porba hullt,
kékegű napom kísértetes estbe alkonyult.
Dacos kedvem: sok mély vonás az arcomon,
ifjú erőm megtörött meddő harcokon,
hiteim sivatagba űzött sebzett remeték,
akik számára nem nyílik meg az ég
és hitek nélkül lángoló harc a vár fokán
üszökké marja szíveinket oly korán.
Kopja zúg, kelevéz suhan és nyíl sziszeg,
keblünkbe merülő acél jéghideg,
és a sebből kitépett nyilak érchegyén
boszorkányméreg ijeszt halálos feketén.
Mi volna átölelni az első janicsárt
és együtt zuhanni a mélységbe vele?
Szelíden ölelném, mint bánatos testvért,
akinek szíve ugyanazzal az átokkal tele.
De nincs menekvés, a várat védeni kell,
érette harcolni, vérezni és élni kell,
a mélységből felrivall egy új roham
és sisakrostélyom tompán lezuhan.
