Reviczky Gyula: Túlélek én minden csalódást
Nem öl meg engem fájdalom.
Sok bánat eltompítja lelkünk,
S ez jól van, bölcsen is nagyon.
Mit innom hágy a sors, a mérget,
Mint a dohányt, bort, megszokám.
Szerelmi bú, nyomor, szegénység
Kétségb’esést nem hoz reám.
A keresztlevelem hazudja,
Hogy fiatal vagyok, pedig
A vénség szomorú nyugalma
Lehatott már a lelkemig.
Mesés világba nem ragad már
A nagyravágyó szenvedély,
S szívem, mely annyiszor csalódott,
Csak az emlékezetnek él.
A nagyralátás büszke szárnyon
Ragadt magával el, tova.
Nem látszott onnan, a magasból
A bűnös ember nyomora.
Felhőkbe törve égtem én a
Vágyak tüzében egykoron.
Elhamvadt bennük ifjúságom,
S a tűz utója már korom.
Mint az angyallal Jákob egykor,
A boldogsággal küszködém;
De áldását hiába kértem;
Nem tudtam lenni boldog én.
Fáradt vagyok a küzdelemtől;
De megpihenni nem tudok.
Most is kínlódom, mint az angyal,
Aki az égből lebukott.
Mit ér, hogy annyiról lemondtam?
Mit ér, hogy bölcs tűrő levék?
Szerelem, ábránd, hit, vidámság
Nélkül mit ér a bölcsesség!…
Lelkem sajog s bár türelemmel
Van mint a szentírás tele:
Csak már olvas belőle vigaszt;
Nekem a kínok kútfeje.
Reményt! reményt! Oh, hagy hihessem:
E nyomor egykor véget ér,
Oly iszonyú a múlt; fülembe
Kiáltja minden perce: vér!
Nem haltak még ki a Káinok,
Még nem süllyedt el Szodoma.
Az ember most is csak a régi,
S oh jaj, nem is lesz más soha!
S habár új Messiás születnék,
Nem hozna ő se jobb időt.
A gonoszság, mely nem hisz Istent,
Halálba vinné most is őt.
Míg butaság, gőg, szívtelenség
Élet-halálra versenyez:
Nagy lélek, nagy erény örökké
Üldözve, számkivetve lesz.
Hogy koldusbot jutott Homérnak
S Jób hamudombon szenvedett;
Hogy megölték képmutatók azt,
Ki békességet hirdetett;
Hogy lesz még számos méla Hamlet
És lesznek bűnös Gretchenek;
Hogy fájdalom minden nagy érzés:
A bölcs megérti és nevet.
A szellem sorsa harc; de ritkán
Jut célra, ritkán győztes ő.
Ha kimerült a küzdelemben,
Elsöpri földi, nyers erő.
Kezdettül óta e világon
Erőszak a hatalmas úr.
Erény, lángelme, szellem, ihlet,
Mit ér, ha gyöngye és mazúr?
Úgy, úgy! A zsákmányon hízott bűn
Magasan hordja fenn fejét;
S a gyönge vértanú s a lángész
Könnyezve rágja kenyerét.
Mindenha úr lesz és hatalmas
Fegyver, erőszak, pénz, tömeg:
S e bitor eszközök bukását
Az öreg föld nem éri meg.
Bohóc-világ! megszoktalak már,
Hisz’ ennek így kell lennie.
Nem szomjazom jobb korra többé;
Nem fáj nekem már semmise.
A balga hisz csak lehetetlent;
Én hát tűrök, ha tűrni kell.
Nagy bölcsesség veszteg maradni,
És nem törődni semmivel!
