Tollas Tibor: Gloria Victis 1968
kik a páncéltestű megszállók elé
lobogóitok magasba tartva
könnyen léptetek, fegyvertelenül,
s úgy hulltatok a Vencel-tér kövére,
hogy zászlótok – ma mindnyájunk zászlaja –
ha elbuktatok is, fennen lobog,
s véretek vérünkkel keveredve
a Moldva és a Duna partján
a szolgaságot megkereszteli.
Dicsőség néktek, legyőzötteknek,
kik összeszorított szájjal, fegyelmezetten,
nyolc hosszú hónapig a meggyalázott
Európának szíve voltatok,
s az utolsó szó jogán, kétségbeesve,
a Tátra sziklás homlokáról
a közömbös űrbe kiáltottatok.
S most elnémítva, börtönökre vértok,
vagy bedeszkázott vagonok alján
hurcolnak lopva Kelet felé.
Dicsőség néktek, legyőzötteknek,
kik roskasztó remény batyujával,
mint mi, – Nyugatra vánszorogtatok,
riadt szemetekben gyanakvás gyűrűz,
– s kik nem értettük meg egymást soha –
most a hazátlanok közös nyelvén
testvérként köszöntünk Benneteket,
nemcsak ma, holnap is, ha már Európa,
– mint minket – régen elfelejtett.
S izenjük minden elnyomónak:
megölhettek, de megmarad az ország,
megszállhattok, de nem győztök soha,
elűzhettek, a nép emlékezik,
mint megvakított a felkelő napra.
Szabadság! Lángszirmú virágodat
őrzik a holtak és a századok,
s holnap, ha sugárzó szárba szöksz,
a hátároktól sebzett táj felett,
ne feledd: a Moldva és a Duna partján
mi voltunk újra Európa,
s a szikkadt földet vérünk öntözte meg.
