Dsida Jenő: Az első csók
álmodnom, hogy a párna nyugtot adjon
s társaim hulltán ne legyek ijedt,
mint gyomlálás után a megmaradt gyom, –
mikor még kis kamaszként, ki siet,
nehogy a víg sétáról elmaradjon,
fütyörésztem és rúgtam a rögöt
s Ilonka várt a kertkapu mögött.
…Húsos gallyakról csöpögött az illat,
csilingoltak a fán a levelek.
Itt az idő, a titkok titka nyílhat!
Szörcsögve tört fel vágyam, mint meleg
végbuggyanás, mikor a mellbe nyíl hat
s azt hittem, roppant terhet emelek
s görnyedten, mint virág, ha hímporos had,
méhek súlyától csaknem földre roskad.
Te építő és romboló elem,
mely nélkül létünk tája puszta, téli,
Petőfi álma, első szerelem,
ki tudna rólad méltóképp beszélni?
Hiába hangolom és szerelem
a lantot, földi hang ki nem beszéli
azt a fájdító, boldog muzsikát,
mi akkor, egyszer bennem muzsikált.
Pucér, pelyhedző lánykatest lubickol
a szív tavában és a vér locsog,
kagylószín lábujjával szembeprickol
s félálomban szűz hónaljpamacsok
csiklandják orromat és számat is, hol
nagyhirtelen most meggyullad a csók,
meggyullad pirosan, perzselve lángol,
– szeretnék kiszaladni a világból.
Kirohanni s a csillagok között
zokogva futni, izzadtan, bolondul,
míg kergetnek batisztba öltözött
angyalkák s valamennyi csókot koldul
s az Isten rázza tűzből ötvözött
kolompját és az csengve-bongva kondul.
Csillag szikrázik, angyalcsók ragyog
s menny, föld azt zengi: Szerelmes vagyok!
Ti kisfiúk, ti nyurguló palánták,
kikben az első csókvágy sistereg!
Ha tudnátok a férfit mire szánták
gonosz, fenekvő asszony-istenek
s hogy alszanak ki sorra mind a lámpák,
a férfiszívek és csak füst remeg
s korom komorlik tovalebegőben
fölöttük a borzongó levegőben.
A nedvesrügyű első vágyban is
ott szunnyad már a szúrós férfipálya
termése, érett szerelmünk hamis,
zöldmérgű magas, dancs tragédiája,
mely – mondjam-é? – most négy év múlva is
belémmarcangol, ujjaimba vájja
tüskéit s mindent újra felszakít,
mit oly anyásan hegesztett a hit.
Egy drága nő, egy asszony, kit szerettem!
Fák, sírjatok, virágok, sírjatok!
Hogy elfeledtem, hogyan is hihettem?
Füvek ti, sírjon minden sarjatok,
füvek, akiken ágyamat vetettem
s ahol most már egyedül alhatok!
Könnyfürdőben szépüljön égi lénye
s haljon meg egy nagy szerelem regénye.
Nem jajgatás ez, sajgó szisszenet,
te sírsz csak, véső, aki lassan vésel,
készül az emlék, végső izenet,
fontost írás, mit késem kőbe présel:
Áldás lobogjon a feje felett
hideg sugárral, égszín feledéssel,
áldott legyen a csókja mással is,
áldott legyen haló porában is!
S te költő, kit a bú mindegyre átvonz
a zord jelenbe, – mondd versed tovább!
Térj vissza csak a régi délutánhoz,
melyen piros pipacs, kék szarkaláb
közt csábított és vont egy napsugár-bronz
leányhaj, egy kis kéz, egy karcsú láb,
egy száj, mely rizsfogakkal ajkát rágja
s a zsenge vágy, e rózsaszínű máglya.
A fecskét, hogy a romló kert felett
merre repüljön, ki tanítja arra?
Ki tanítja meg fújni a szelet?
Ki tanítja a felleget viharra?
Ki mondja meg, mikor van kikelet
s bonthatja bolyhos bársonyát a barka?
Ó, van jeles nagy tudomány, amit
tudunk, noha rá senki sem tanít.
Míg nyugton alszik a gyanútlan elme,
nem sejtve, hogy mi nagy baj várható,
sunyin közelg az érés gerjedelme,
a macskaléptű, orv gyújtogató
s a szikrát odalopja őkigyelme,
ahol tűzvész könnyen gyújtható:
a fiatal test fülledt forradalma
füstölve lobban lángra, mint a szalma.
…Ülünk egy bodros körtefa alatt.
Agyamra mintha téboly gőze szállna.
A félkezem derekára szalad,
másik hajába túr… Riad, kiválna
karom közül, de nem tud… Pillanat…
ajkamon ajka, két kis nedves málna…
Mint gyom közül cikázó csöpp gyík, oly
fürgén siklik ki száján a sikoly.
Talpraszökik. Izzó parázs a képe
s arcomra ken egy csattanó pofont.
Nem bánja, hogy a szoknyájába tép-e
a parti sűrű, melybe beleront,
csak fut, bukdácsol, nyargal a sötétbe.
Hátát ugrálva verdesi befont
két varkocsa. Én meg csak állok, állok
a fényben és rekedten kiabálok.
– Ilonka, állj meg! Ott folyik a víz,
vigyázz! Vigyázz! – de nem jön semmi válasz.
Nyelvemen csípős, furcsa málna-íz,
ínyem cukortól sűrű mézet nyálaz,
szemem párás, homlokom csupa víz,
szívem kalimpál és inamba száll az
első mámor, a fájó, reszketeg,
s már hallgatok és némán reszketek…
Elindulok kutatni nagysokára
a szökevényt. De léptem tántorog.
Megvan! – A parti pázsit pamlagára
dőlten piheg és sír és hánytorog.
A gyűrött kis fehér batisztruhára
gallyakon át szűrt, sárga láng csorog.
Kerülgetem lopózva, lassan, lassan
s melléguggolok, hogy megsomogassam.
– Hallod, ne bőgj! – kezdem, de meghatott
vagyok én is. – Ne bőgj, hisz semmi baj sincs. –
Még csuklik és szipog ötöt-hatot,
majd fölveti szemét. Egy kósza hajtincs
hull kis pufók, könnyekkel maszatolt
képére és: – A gyermek – mondja – nagy kincs,
de szörnyű, hogy törvénytelen legyen.
Most már muszáj, hogy engem elvegyen.
– Miféle gyermek? – kérdezem riadtan.
Halkan szól, mintha bűnről vallana:
– Ha meghalnék se volna kár miattam,
mert a lányoknak (mondta nagymama)
gyerekük lesz, ha férfi csókja csattan
szújukra… mint az én szájamra ma… –
S szemének újra megered a nedve
s zokog, arcát tenyerébe temetve.
Hallom, hogy kuncog és vihog a nap
s ahogy vigyordul, úgy süt egyre jobban,
a vén Szamos kacajra kap,
kövér hulláma pukkazodva csobban
s víg pacskolással a hasára csap,
a nagy természet hahotába robban,
ezer madár csivog, kacag ezen
s kacagok én is, – szinte könnyezem.
Titkos, komoly magyarázatba kezdek,
hogy megvigasztaljam a kis csacsit
s roppant meggyőző szemeket meresztek.
– No, nem haragszol? Adj hamar pacsit! –
Sokáig bámul, kuporogva veszteg,
majd búgva fölnevet és rámkacsint.
– Bizistók – kérdezi mellemre bújva, –
nincs semmi baj? Akkor csókolj meg újra!
