Illyés Gyula: Külön világban
éltél, be messze tőlem.
Már vége, – vége!
Már új idő, új rend van készülőben,
egy új teremtés, könnyű kezdet:
susogja versenyt egymás mellett
egymást vidáman rábeszélve
két karóránk felém a langy sötétbe.
Mi egy ember? Egy élet? Oh, tudom, csak
kehelynyi külön korszak.
Beh vártam, várom:
napunk, holdunk egy égbolton bolyonghat.
Fülelem, hogy a két szív, melyet
egy karban tartok, hogy felelget,
hogy békül, mióta egymáson
majd összetört, – hogy egymásra találjon!
Felriadok egy ideje, mint pásztor
apáim, minden pirkadáskor.
Mit féltek? Éltem
féltem az éji tolvaj elmúlástól?
Gyúl kint a nappal, tele széjjel
nyájként mozduló eseménnyel.
Kár már mi érhet? – kérdem,
mióta gondom tiéd, felerészen.
Nagy fényben alszom el, Álmomban, úgy szeretlek,
múltamba is már beeresztlek.
Gyermekkoromban
jársz fel-alá velem, – ha est közelget
nevetve rántsz kézen anyámnak
hívó szavára, tán anyám vagy –
Ismerlek; mosolyodban
forgok, heverek, végre megnyugodtan.
