Tornai József: A szerelem mennybemenetele
állat-testvéreink módjára
tudom kifejezni
szomjúságom önkívületét:
vesszőm bimbózásával,
öled fölnyitva,
csókjaimmal támadva
csókjaid ellen,
hajad sásfészkében fuldokolva
vagy csípőid átszorítva
mind a tíz ujjammal,
míg farod
a szerelem mennybemeneteleként
magasodik elém;
sajnálom, hogy csak két újszülött vad
diadalmas sikoltása és rémülete
egyesíthet minket
az óriás nyárfa lábánál,
hol minden fűszál izzad, a levelek
gőzölögve pusztulnak térdünk alatt;
sajnálom, hogy megint lezuhanunk
a sötétségbe
a hús és vér ízeitől:
szépségeidtől, mely fehér köldököd
és combod tövének szépsége,
egybecsorduló, titkos nedveink
és ideg-érintéseink szépsége.
Ki tehetne minket áramló nappallá,
hulló címerű holdvirággá?
Szeretném, ha végre én csak én volnék,
te pusztán te
szervek, közvetítő testrészek nélkül;
hajad denevéres barlangjából,
tested sercegő fáklyáiból,
bejárataid homályos csipkéiből
megcsap a szorongás:
így lépek
egy másik test-földrész
folyóinak, dágványainak
nyelvemre lefordíthatatlan
csapdáiba.
Így indulok feléd
karodon-öleden, szakadozott évszakaidon át
egészen ártatlanul.
Mert istent keressük
de nézd a fények között
elizzó erdőt:
isten elérhetetlen.
