Benjámin László: Arany Jánoshoz
Kedvenc fiai az időknek, gyűrűsei a szép halálnak,
minden örömnek telje bennük, az üdvösség ölébe halnak;
halnak az élet elejének, halnak örökre fiatalnak.
S van, ki fizetne a halálért, menne, menne, rontják az évek,
de nem kell a ringyó halálnak, ittmarad önmaga sebének.
Mi jut neki ég-föld javából? – ami van, mindannak a rossza,
megromlott alja örömeknek, az életnek is csak a hossza.
Előbb meghajlik, törik aztán, rendezkedik a hosszú gyászra,
test fájdalmaitól gyötörve, lélek kínjaitól alázva.
Keresü, hajlott öregember! Téged a sors ugyan megáldott,
itthagyott: néped miatt fájni, siratni eltünt jóbarátot.
Téged a halál ittfelejtett, dicsőségedben elesetten,
rossz életedbe számüzötten, árván a zajló Budapesten.
Zászló ha voltál, szaggattattál, törettél – ki bánja a zászlót?
Szinedben sápra sorakoztak, rángattak a koldus utánzók.
El az hagyott csak, kit szerettél s el minden öncsaló rajongás;
ahány dal ömlött ki szivedből, annyi titkolt, csüggedt lemondás.
Azok a gyönyörű szavak mind alig-verő szivembe sírnak,
azok az iszonyú sebek mind eleven csontomig kinyílnak,
mígnem por lesz belőlem is majd, csontomat az idő megőrli,
s kezed akkor sok alkuvásom, nehéz sok bűnömet letörli.
Lustálkodtam csak kínjaimban, a munkánál több volt a bánat,
de mondtam én is egynehány szót, hogy nevezhesselek apámnak.
Apám, apám, apám! sírodnál térdepel kisfiad zokogva:
elrongyolódtam, rászorultam élet-halálban vígaszodra.
Voltam fiatal, erős, bátor – el kell felejtenem, ki voltam.
A halál engem ittfelejtett, tanulok sírni férfikoromban.
Ittmaradtam én elveszettnek, magányos esti kódorgónak,
elhagyottnak, elüldözöttnek, töprengő semmire-se-jónak.
Egyvalaki jár csak nyomomban, minden órával közelebb lép:
Hófehér-vasait köszörülve néz rám ádázul az öregség.
1957.
