Rónay György: Jeruzsálem pusztulása
s állt az ajtó előtt s kopogott. Jeruzsálem
minden ajtaja zárva volt, az Úr hiába zörgetett
s könyörgött, ajtók, szívek, házak, ablakok,
minden zárva volt.
Kopogtatott, s már pattogott
a jégeső, kopogtatott, kiáltozott és ökleit
véresre verte, minden ajtó zárva volt,
hát sírni kezdett:
Város, a látogatás
ideje eljött, itt vagyok, kopogtatok,
s nem nyittatik meg! Látom már a pusztulást,
nem marad kő kövön. – Halljátok? Jönnek a
sasok, karmukban rí a kisded döghalál
és enni kér.
És látta már a Dúvadat
s az ekrazit poklát.
A város lüktetett,
nem ért rá ajtót nyitni néki, alkudott,
a Város Véne épp eladta templomát,
nem ért rá senki. Vad suhancok reszkető
nőket tereltek géppisztollyal, a Dunán
hullák lebegtek, vért szivárgó, vak szemű
hullák, mint puffadt csónakok.
Kopogtatok –
szólt még utólszor.
Házakat raboltak a
poroszlók, jött a Háború.
Kopogtatott
s elfödte arcát.
Éj, vad éj, vak éj, vadul
s vakon hömpölygő véres éj!
A Háború
kopogtatott, és zárak hulltak és falak
zuhantak, házak dőltek össze, istenek
vinnyogtak és kifordult szemmel a dögök
közé omlottak kóc belükkel.
Éj, vad éj,
vak éj, halálos éj!
Kopogtatott a rőt
romok alatt a bunker börtönébe zárt
fuldokló nép, de minden ajtó zárva volt,
minden kijárat zárva volt, az utakon
golyók sziszegtek, fönn az égen lángoló
kardokkal űzték a haragvó angyalok
a kárhozottak lelkeit. –
Júdás ezüst
pénzét, harminc ezüstjét szórva, robbanó
rakéták metsző lángja közt rohant nyakán
kötéllel.
S fújt a téli szél, fütyült a hó,
megettek minden patkányt, minden csecsemőt,
lerágták önnön karjukat és combjukat,
s megfagytak és megégtek és meghaltak, és
nem maradt kő kövön. –
Amint megmondatott.
1945. április