Sík Sándor: Mennyegzős ének
Minden fél-élet átkozott legyen,
Nem kellenek a félszemű hunyorgók:
Én óriásra nyitom a szemem.
Hogy beleférjen minden, ami fény,
És ami tűz, mind a lelkembe égjen.
Átkozott, aki lehunyja szemét
És megbújik penészes pincemélyen.
Nem! Ez a könny nem a letörtek könnye,
Akik siratnak pernyés perceket.
És nem a bénák bágyadt reszketése,
Akik nyögnek egy zárt ajtó megett.
Ama látóknak könnye ez a könny,
Akik a déli napfénybe nevetnek.
Ebben a könnyben arany arca ég
Álmatlan lángú mélységes tüzeknek.
És ez a dal nem az elfordulóké;
Táncos tüzes, nevető nászdal ez,
Azoké, akik mindig mosolyognak,
És akiknek az éj is énekes.
Megkoszorúzva égő homlokom,
Fehér köntösben, daloló szemekkel,
A menyegzőre szökdelve megyek
Ezekkel a halk nászi énekesekkel.
Mert átkozott, aki a teli kelyhet
Csak félig issza. Törvény ez, kemény.
És halott, aki félig mer csak élni,
És aki sír a násznap reggelén.
Én a kelyhemet fenékig iszom,
Bokrétám szedem minden kis virágul:
Amelyik fönt a hegyeken fehérlik
És amelyik kint a sírokon sárgul.
Mert enyém minden és bennem a Minden:
A nap és árnyék, könny és szerelem.
És mind testvérem, kinek szent az élet,
És ők a nevető nászi kíséret,
És ők dalolják a nászdalt velem.
