Bögözi Attila: Özönvíz
derékig
mellig
ér
a víz
még élek
s ereimben
vad lázadás nyargal
lelkemben tengerré nőtt
a bűnhődés
elébb mint
rám lobban a hajnal
mikor
térdig
derékig
mellig
s aztán torkig
ér
a víz
lásd hát Uram
arcom íjjá feszülő vonásait
mert az ítélet lehet a Tiéd
de megfulladni Érted
az én harcom
sámán idők
hitt hitét keresve
maradok
hitetlen időbe
jelként eltemetve
mily egyszerű kimondani
hát akkor holnap
vége
fölpörgök
mint hullócsillag
rozsdálló őszi égre
a nagy rendező
a végszót kéri
nem lenni többet
szánj meg szánj meg
ó Mári néni
ki vagy ki voltál
pogány oltár
s tedd
mert teheted
mi bűnben fogant
s mit eltakar
bár nem akar
a hant e vers
többé ne legyen
mert többé nem kell
e bohóc jelmez
nem kell a hit
mely fegyelmez
tulajdonképpen
nem kell semmi
semmi sem kell
csak feledni
s holnap
mikor
a sötétség torkát
elmetszi
könnyű napfény
lázadó remények
lángoló feje
hulljon háborgó
habokba
s fulladjak meg
mielőtt sápadt
tengelye körül
a szó
megfordul
ajkamon
hogy
az utolsó
szó jogán
Uram
megbocsássalak