P. Jánossy Béla: Álarcos bálon

Vásári zsongás. Tarka-barka,
Száz színtől eleven világ.
Zene, tánc, jó kedv, dal, virág.
Egy ósdi, bő függöny-takarta,
Füst s porlepett, hatalmas, ódon
Oszlop mögé odahúzódom,
S nézem a nagy komédiát.
Álarc az arcon, torzított a hang,
Rekedt kolomp itt az ezüst harang,
Mindenki más-más, mint aki,
Suttog emez, az öblösen kiált,
S valóját senki sem mutatja ki.
Pierr’ cicázik Pierróval,
Csörgősipkás kék dominóval
Tülekszik ott szerelmi harcba,
S egyik a mást nem látja arcba.
Spanyol lovag kakaskodik tovább,
Mit kecsesen fogad a donna,
S tipeg-topog száz apró, fürge láb
E fura embersokadalomba’…

Az oszlop mellől nógat valami
E figuráknak oda mondani:
Ti emberek, bolondos emberek,
Minek lárvázni izzadt képetek?
Minek lárvázni céltalan magunk?
Mi emberek – mind lárvásak vagyunk!
Belsőnk ahogy szól, sohsem úgy teszünk,
Nem úgy beszélünk, ahogy érezünk,
Belsőnk akármi szépet, jót fakaszt,
A külsőnk sohsem sugározza azt,
És számtalanszor volna hinni ok:
Vagyunk egymásnak érdekes titok.
Ti emberek, bolondos figurák,
Le hát e sok komédiás ruhát,
S a dupla lárvát! Ember, mit akarsz?
Nem-ismerésre nem elég az arc?
Hisz mindnyájunkról egyszer kiderül:
Nem azok voltunk kívül, kik belül!…