Simon István: Száll a rosta

Két tenyere között a rosta
szállt-röpködött, ahogy pofozta,
nem tartotta egyik tenyér se,
csak a kettő között verődve,
mint a szél hátán lengő vércse,
kapaszkodott a levegőbe;
az egyik tenyér megtaszítva
lökte el, a másik meg vissza,
ütemesen csattant, ütött
a kéregsárga, finom rostra,
s lendülettel szinte, a rosta
magától szállt ég s föld között.

Hallom még, mint a lövés csattan,
a gépágyúé sorozatban –
csattogott, mint a megvadult dob
az őserdőben ahogy huppog,
mikor rá a néger tenyér üt,
s fölverte hangjával a szérűt;
a szálló porban anyám ott állt
és egész délután csak rostált
a kupacból, amit hagyott
a cséplőgép – a jó magot
ocsútól, portól tisztogatta;
s szomszédban is dobolt a rosta.

Nekem olyan volt, mintha játék
lenne, csak labdáztak anyámék;
néztem a kerek kéregrostát,
a nyárvégi fényben ahogy szállt
ide-oda oly sebesen,
hogy ritmust fogott a fejem,
s asszonyok, ti csak elkezdtétek,
és folytatták az ellentétek,
mert mire fölocsúdtam volna,
óh, mama, addigra mi lett:
tétován írtam le a porba
két össztorlódó rímet.

S rostaként verődöm azóta
két nagy tenyér között csapódva,
nem is fognak, el sem eresztnek,
foglya vagyok a lendületnek,
le se esek és es se szállok,
csak megrostálom a világot,
s érzem, míg rajtam átporoz
fele jó, fele már poros,
s közben meg fülemmel azt hallom,
hogy csattog rostájuk dobhangon,
s úgy néznek utánam anyámék,
mintha el kezük közül szállnék.

Száll a rosta, repül a rosta,
hiszen ez minden rosta sorsa,
amíg valami ki nem oltja
a két tenyér közt a delejt;
de úgy hulljak végül a porba,
mikor a lendület elejt
s körém a megállt idő dermed,
hogy megadja azt a kegyelmet,
ha téli pihenőre térek,
tiszta szívvel mondjak búcsút:
a jó szemet hagytam vetésnek
és madaraknak az ocsút.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf