Jóna Dávid- Szentjánosi Csaba: Gazduram október
a múlást, hanem versévekben. Hosszú utat járunk be: verséveket, de letesszük
amit hoztunk belőlük...
Gazduram - Alicante
mint kedvesem a haját, történetem göndörítem, majd simítom olykor,
van kinek kivételesség ez, van kinek holdkór,
de Sors biztosan,
tisztaságban piszkosan
hinni jó,
a parti sétányon villódzó fényekkel kering körbe a hintaló.
mindenesetre most mulatok a teremtő úri gusztusán,
Sárával Dél-Spanyolországba utaztunk idén augusztusán,
hol életembe előkelő nyugalom csobban,
tengerparti hangyákat itatok a könyökhajlatomban,
lelki hullámverésben csattan néhány félelem-szülte vád,
sodor minket a sokszínű forgatag, zajongó promenád,
díszletünk: mórok, négerek, néhány kényelmes gall,
kiegészülve a parkok fehér galambjaival.
egymáshoz bújunk vizes hajjal,
olivát eszünk lágyan finom tonhallal,
boldogságban, medencében, tengerben úszunk
– ami mögöttünk, az szinte szóba se kerül –,
Costa Blanca öble nyújtózik Benecantil hegye körül.
megpihenünk itt egy kicsit, mint két fentről jutalmazott ember,
habzó szájjal vereget hátba minket a Földközi-tenger.
mint zárlatos trafó-ház - kabócák zsongnak,
a meleg szellőt fúj a tenger - a terrakotta udvaroknak,
vastagcombú pálmák legyezik az útszélén magukat,
mint integető dámák őrzik az utakat,
és most olyan, mintha mindez nekünk volna,
ösztönökbe burkolózva
zarándoklatunk,
barátainknak köszönhetően sokat kapunk.
és mikor a hét véget ér, letudva egy évtizednyi bér,
hömpölyög egy óriás szappanbuborék, filléres mutatvány az egész,
amikor a legnagyobbá válik, elpukkad, és semmivé lesz, az, ami kész,
építünk majd az emlékeinkből újat, valami hasonlót megint:
ahogy Alicante bújtatott a világ elől, egy ismeretlen parancs szerint.
Jóna Dávid (2013.08.24)
Gazduram
Ott vagyok Dél-Spanyolországban,
Magyarországnyi-szívedben
tengernyi mélység dobban,
az összetört ég üvegét,
újra kirakjátok cseppdarabokban.
Hogy kószálhattatok a pázsit-szél
térszőnyegén, átlépve az idő
érzelem dimenzióit,
látom, ahogy mögétek, mint a kenyérszeletet,
Isten egy partszakaszt lekanyarít.
Mikor elutazik az ember, gondolatait,
képzeletét kiteregeti a távolság négyzetének
valóságára,
rájön, ahogy mászik a tengerben,
hogy csiga,
s billeg hátán világmindenség-háza.
Osztódik-és egyesül egyszerre az ember,
így lesz Alicante egyik állapota,
versed szellemed-szállodájában,
Dél-Spanyolországra néző szoba.
Szentjánosi Csaba (2013.08.25)
Gazduram
Pöttyök nélküli dominókkal játszunk,
barkochbázunk, lázunk
mégis szép muníció…
mindenséggel dobálózunk, hol a labda a szó.
soraink túl-felén konok csend,
érzelmek egyensúlyoznak a miérteken, az okon,
már nem izzunk a viszontagságokon.
csendet és árnyékot adó fák lettünk, miközben szárad néhány águnk,
de megszerettük leírt mesevalóságunk,
s a lemaradásunk
se bánjuk már olyan nagyon…
mi ülve is látjuk azt, amit húsz éve állva is alig,
s mint éjjeliőr zseblámpája keresünk folyton, és néha látunk,
hisszük szenvedélyesen mozdíthatatlanságunk,
akkor is, ha kényeztet, akkor is, ha éget,
óvatosan emeljük magasba az érzékiséget.
Jóna Dávid (2013.08.26)
Gazduram
Modernkori ősemberek vagyunk:
összedörzsöljük a távolságot-
felszikráznak az utak,
Nagy Mamutjaink: a hegyek,
holdig emelik árnyék-ormányukat.
Térugrás? A vers: szavak térugrása
a lélek-ajtaján átjutva,
ahogy az éjszaka
a Tejút-sálját maga után húzza.
Az agy-zongoráján kis gondolat-kalapácsok
ütik le a betűket,
míg óriás-tájfunok keletkeznek,
ha a szél tüsszent.
Hajók vagyunk Gazduram: utasaink az idő,
az emberiség,az ős- vágy,
amivel felfedezzük a papír új-földrészét,
ahová kilép a versláb.
Szentjánosi Csaba (2013.08.27)
Gazduram - Sárának
fekszel az ágyon,
nyugalomra szomjas az emlékeidből élő belső rend,
az elhasznált rímektől szabadult vers ürességére,
s a kimondhatatlan érzések fáradságára
jó válasz a csend.
hasfaladon egyensúlyozott pohár lüktet,
majd egy meglógott csepp kényeskedik a köldöködben,
ösztön az iránytűje a teremtő tartós távollétében,
hétköznap: sűrű ködben
nehéz az a cipő, ami egyszerre szorít és vág,
vívódás, bizonytalanság, össze-visszaság.
fekszel az ágyon, nyújtózol hosszant,
a világ bongó légy, pofátlan, bosszant,
elidőzve nézlek, hidd el,
így is szép vagy, durcás hessegetéseiddel!
a redőnyreszelőjén szűrődik a fény,
s egy selyemfekete csókot lát,
az idő tenyerébe szanaszét vonalak,
szorongatom a sors megfejthetetlen vázlatát
az ágyon, élő kéziratom fekszik
mágneses terében a képzeletnek is tetszik
légpárnás holnapunk forgatókönyvét,
a múltunk váltságdíjra költötte minden könnyét.
nem tudod, hogy nézlek, csak fekszel csendben,
álmaid lapozgatod örökölt félelmeidben,
életünk napjait nézed, ahogy izotópjait nézhetné a szén,
egy kötéltáncos magában tartott lélegzetével
elindulsz felém…
Jóna Dávid (2013.09.09)
Gazduram!
Nekem most a tenger: a nő,
ahogy két part között fekszik,
nyújtózkodik, hullám-melleit
simogatja szélkezem.
Hány vízcseppet szült—mégsem
ráncos.
Kék ruhája hideg,de ha testével együtt
mozgok, felmelegszünk.
Nézem a tengernőt: egybefolyik a haja
átlátszó bőrével, ujjain: kagylókörmök.
Egybefolyik tükre- valóságávál mikor hullámzik.
Leülök mellé, a földön alszik, álmai: a halak,
látom, ahogy úsznak,gondolatait-húzzák.
Tengernőm: hatalmas focipálya, az ég-kupolája:
a stadion teteje, az idő rúgja fel a Napot, ami
estére visszazuhan, a mindenség így lassítja le
folyamatait (1milió éve egy pillanat), hogy lássuk,
1-rúgás: 24 órás.
Féltékeny vagyok minden hajóra.
Lenyelte tengeralattjárók kapszuláit.
Gyönyörű az én tengernőm, sokan vágynak rá,
de eltörpülnek mellette, míg az én szerelmem
átöleli.
Ritkán találkozunk, 10-15 éve nem láttam,
de Ő nem öregszik, olyan, mint egy gyerek, mikor
meglát, nyújtogatja delfin-nyelvét.
Sokszor küld nekem élő sirály-levelet.
Háló-szobámban gyönyöröket ad.
Házasok vagyunk, szivárvány-gyűrűmet nem tudja elhagyni.
Ő még szűz (hiába voltam hányszor vele), mert végtelensége
nem bír átszakadni.
Tévedés, lánya nem Loreley, hanem lányai: Erató,Thália, Kalliopé...
és a többiek, egyiknek én is Apja vagyok, ezért is veszem nevemre
verseimet.
Szentjánosi Csaba (2013.09.10)
