Gaál Áron: Ha elfogynak a szavaim

A fulladás lehet ilyen,
amikor elfogy a levegő,
amikor már nincs „igen”,
és körül ölel a föld,
amikor a válasz „nem”,
a”volt”, a „nincs”,
a kárhozat lehet ilyen,
ha elfogynak a szavaim.

Jagos István Róbert: szerepjáték

nézd az eget
a magasztos óceánt
a felhők párnás ágyát
összegyűjti a fehér bodrokat
és haragot dagasztat belőlük
régi elfeledett istenekkel

feküdj hanyatt és hidd azt
felette lebegsz

emlékezz anyádra
ki egykor fekete hajával
borított rád szelíd éjt
hangja távoli ködös tájra vitt
emlékezz apádra
az örök csavargóra
szerencse patkóját szorongatva
lepattogzott festékes padokra dőlve
aludta ki magából a hajnali dér fogait

Kapui Ágota: Végtermék

Az emésztetlen múlt úgy kavarog
a gyomor sűrű labirintusában
mint kannibálban lakoma után
a sok legyűrt és fájdalmas falat
a gázok szárnyán szabaduló lelkek
s a lebirkózhatatlan gondolat
rágós húsunkon csámcsog az idő
fejünkből zanzát zsugorít a semmi
mind trófeák vagyunk a múlt dárdáján
és nem átallunk végtermékké lenni

2018

Kányádi Sándor: Ahogy

ahogy tenyered homlokodra
ellenzősíted meg-megállva
ahogy el-elmagányosodva
meg-megszállsz egy-egy éjszakára

ahogy az üres polcra bámulsz
s nem hiányoznak már a könyvek
ahogy reggelente az ágy húz
és nem-fölkelni volna könnyebb

ahogy otthonod még hiányzik
van-e otthonod igazában
ahogy a szó is el- s kivásik
az otthonokban most lakás van

ahogy nyelved a rímre rájár
mint ujjaid a billentyűkre
ahogy foncsorosodva már-már
arcod lesz tükrödnek a tükre

ahogy a tűznek csak a korma
senki senkinek számadással
ahogy elfacérul a forma
s a múzsa markát tartva házal

ahogy az ismerőst felejted
s az ismeretlen ismerősül
ahogy a rég magadba-rejtett
titok veled öregszik őszül

ahogy az isten észrevétlen
beléd épül minthogyha volna
ahogy te is valamiképpen
vagy a ház és annak lakója

ahogy az erek mint a húrok
aztán csak száll elszáll a lélek
vagy sortűz nyomán tova surrog
rajban akár a seregélyek

1994

Szervác József: Más nincs

        csak ujjlenyomatod
cipőtalpad nyoma csak szemtanúk
mozaikképed gyenge alibid
egy kartotékod
         védekezz hiszen
cselekmény hiányában vállaltad a bűnt

Albert Zsolt: Napló 2020. április

még néhány könyvet elolvasok
amíg a falakon kívül megszűnik
a nyikorgás és eltávolodik végleg
az utcán szekerét hajtó halál

a teraszon naponta kétszer megjelenik
Mózes a szomszéd napozó macskája
levegőben terjedő szabadságban
mossa csillogósra bundáját

sorokon gondolkodtam mert
nem tudom úgy elmondani a hiányt
ahogy szeretném de ettől függetlenül
ez most nem egyedül rólad szól

hanem a házon kívül mindenkiről
akikkel általában nem foglalkozom
annyira csak most hogy ritkább a
találkozás odakint meg a buszon

aki lökdösődik vagy az udvarias
a köszönő ismerős és aki ugyan ismer
de ha meglát átnéz rajtam én meg tök
hülyén érezhetném esetleg magam

ja találtam néhány régi fotót is rólunk
elég szerencsétlen ruházatban
és a frizuráink is olyan viccesek de azért
feltekert bennem is egy eldugott vigyort

mindegy mert az a lényeg hogy csend van
és a székek egymásra vannak pakolva
a padló ragyog de a bejárati üvegajtón
tábla mutatja átmenetileg nem látogatható

ezért felöltözünk itthon is ünneplőbe
mintha mennénk és beülünk a laptop elé
a facebook élőben ad mindenre ellenszert
futurisztikus élmény letöltés nélkül

szozattovabbacikkhez

Bánfai Zsolt: Talán virág, halak, hálók

a fű meztelensége világít a térképen, mintha valaki
szándékosan kitakarta volna a lázas tájat –
ülj ide a piros padra – hív egy mikulásvirág, mint
parkok erőtlen szobrai, talán így együtt kivárhatnánk
a percet, ösvénnyé vedlett utakon a nagy megtisztulások
idejét, amint egyre biztosabban közeleg –
és te odaülsz mellé, mert elhitted, hogy itt a rágalom is csak
egy idült zárójelentés lehet, netán éles kórtani lelet –
hisz mint kártevő rág lenn a lom, kisiklott a vágányok között
a bizalom, pedig odaát már szabad mezők illatáról
álmodik a szél az elfáradt ígéretek felett
én mindig szerettem egyedül játszani –
talán csak az emlékezés szólít, ha egyáltalán hív még valami –
a fagyos vizekben lebegő halrajok arcát hordod,
könnyű szellők nyaldosta pókhálóban ajkad megremeg
átölel az elragadtatás, a tiszta fény átjár, elfed, mint
a magzatvíz mozdulatlansága, felhajtó ereje;
bennem lüktetsz és én a bársony benned áradok –
vérköreidben lépteim mikroorganikus torlaszok –
militarizált övezetből jövőbe lát a kukoricaföldek szeme
génállományunkban állandósult a spirális süllyedés –
vagy talán ez már a hangtalan végjátékok ideje?

Czipott György: Fiú fekszik! Marad!

.micsoda fenntartható
árubőség kirakatban
hetedhétmocskú
condrák
és kapcarongyok
s lábtörött eozinnippek
légyszaros vitrinekben

.holdtöltekor
kiáradnak tervezett
pöcék
színlő igazbűz
sarjad
polgármimikri bőrű
proliházak
vérveretveres kapualján

.szakmányhitű
bérlegények folyvást
zúgnak megváltóüdvű
barabbásjogért
világló öklük
bársonykövéhez

.ölvágy döccen
kifeküdt derékaljak
gödreiben

.ne jöjj
…ne még bocsánat
.koronázz
               .koronázz

.verd démon koronádat

Deák Mór: HOGYAN

megosztani magam veled
amiképpen nem is lehet
becézgetni szerelmedet
átölelni nyarat-telet

átmosolygok minden estét
nagy volt a tét
de már nincs tét
napozik a derűs reggel
kacérkodik a szíveddel

szőke vagy
talán mert kértem
megálmodlak mindig ébren
ahol Te vagy ott az otthon
Isten nevet imáinkon

és mi is Vele mosolygunk
ezt próbáld elvenni
Uram
mennyit adtál mennyit adtunk
annak ki ad
hatalma van

és mi azt is Neked adjuk
szükséged is van rá
Uram
engedd hogy szeressük egymást
azt mi már tudjuk
hogy hogyan

Ernst Ferenc: Szeretetkarantén

Ez egy másik húsvét.
Most locsolatlanok
maradnak a lányok.
A legények
nyugton maradni,
s nem locsolóverset
tanulnak.
Apró világok
záródnak magukba.
A tavaszi zsongás
várat magára.
Karanténburkokban
pislákol az élet.
Szelíd, szolid
mosolyok
tükröződnek
félelemfoltos
ablakokban.
Öleléshiányban,
könyvlapok között
préselt akácleveleket
morzsolgatunk.
Szeret? Nem szeret?
Ez egy másik húsvét.
Nem a kérdések,
kétkedések
négynapos ünnepe.
Elérkeztünk oda,
hogy a hitetlenek
szemében hit csillog.
Hisznek.
Ha nem is a
feltámadásban,
valamiben, ami
ott ragyog szemben.
Egy szempár,
egy érintés.
Közös dobbanás.
Bezárkózás.
Érzésekkel telve.
Szeretetkaranténban.

Gábor Jeromos: Tízedik

- én csak a felhőt karcolom -
minden arcomon ablakok
estbe sárgult tekintetek
a korlátok mindig hidegek
és a szeles árkádok között
eltévedt egy távoli álom
- belémköltözött - azóta várom
az ingerek küszöbén túlról
(onnan ahol már a lift se jár)
a csöveken akár jön-e üzenet
figyelek hogy e térképszín táj
alattam hoz-e új fényeket
ám itt minden mozdulatlan
de a falakban rozsdál a szög
már csak az ajtóknak köszönök
az árnyakat észre se veszem
hogy kaparásznak a reteszen
csak a kulcslyuknyi szemek elől
nincs hova mennem - elveszetten
egy liftben a stációkat járom
talán egyszer legenda leszek
ha bejárom a tíz emeletet:
a világot - csak pár lépcsõ
és hátamra szárnyat szõ a szél
majd mesél az esti híradó
és az olvadó csendben
elcseppen egy emlék
"itt lakott nemrég a tizediken"

Kemecsei Gyöngyi: Szavakon túl

Hangokat szeretnék leütni
egy elhagyott, régi zongorán.
Valahol, egy tapintható csendben.
Mert a számból a szó
csak a földre koppanó,
megrepedt üveggolyó,
mely megáll s elakad
az első padlórepedésben.

Hangokat szeretnék leütni most
egy régi zongorán,
hogy visszhangozzanak a falak.
Mert a számból a szó
csak elkopott,
széthasadt illúzió...
... kimondva semmi sem marad.

S el se bírná már, amit mondanék...
... inkább lekottáztalak.

Kolev András: Maholnap

Sötét van itt, kísért a múlt,
az ember úgy elaljasult...
Akad, ki maszkkal üzletel,
a másik gyógyszert tüntet el,
és van, ki végképp módszeres:
a kesztyűn túlzón jól keres,
de annál tényleg nincs alább,
ha négyet ér két csirkeláb.

Ma még zabál a sok juhszáj,
az is lehet, majd mást muszáj:
akármiért, de ölni kell,
s holtat locsolni kölnivel;
a látszat számít: szép halál,
ki talpat nyal, szívből kapál,
s mások bajából gazdagon
terít egy mocskos asztalon.

S te rég nem férsz egy széken el,
sorsod, maholnap szétesel,
várad ledől, kihull fogad,
amit hazudtál szétrohad;
s hiába mondasz száz imát,
nem hisz neked, ki hall, ki lát;
seregnyi társad megtagad...
Mondd csak, felismered magad?

M. Karácsonyi Bea: Tavaszvirágom

Súlytalan idő, és nárciszillat,
elképzeled, hogy most milyen lehet,
ez a rügyeknek álma, de virrad,
bátran kimenni nem tudok veled.

Mindjárt kel a Nap, tele lesz mézzel,
rézfonatokkal ring a böjti szél,
ábrándos szemmel, ablakból nézel,
karantén idején a szív acél.

Gyöngymosolyoddal várod a végét,
hogy fénypillangó rebbenjen szádon,
míg elcseppented a magány vérét,
vigyázz magadra tavaszvirágom.

Márkus László: Falatnyi csend

a fűszálon falatnyi csend
míg senki nem jön megpihen.
az égre kúszó pirkadat
jeleket küld hogy itt a nap
míg elmereng a képzelet
felkapja egy szellőgyerek
vidáman űzi tereli
kis csigaházba beveti
apró cinkét rejt az ág
szíve csakúgy kalapál
álmában karvaly kergeti
elkapja s akkor megeszi
remegve ébred hirtelen
de rájön mindez képzelet
hálaimája szépen szól
a kelő napra áldást szór

Nagy Horváth Ilon: Holt idő

Nyújtózik az égbolt, hűvös takaróján halványul a csillag.
Ősz hull, kavarog, kései lonc illata lóg,
léptek alá kék foltos csendet ken a város,
álmos vackán békén pihenő eb ma a sár.
Holt idő szitál,
fal mentén meglapul,
nyirkos álmokat szorong a szürke félhomály.

Ólom révület bénít, lecsorgó ablaktábla-szemmel állok,
nyüszítve utcára bámul a szűk, ráncba gyűrt óra,
elmúlás kúszik, loppal körüljár, nehéz mutatója végén
bágyadtan csüng a nem vallott világ.
Halál ólálkodik,
horpadt mellén doh, megült imák és rongyos szegélyű, megfakult stóla.
Vértelen suttogás terül, ütemnek én:
elbotló lélegzetvételek,
nem hallott ,
lehajtott fejű,
keresztre álmodott,
bús szimfóniák.

Paál Marcell Hesperus: Hiszelegy

.
Így vagy úgy.
A háborúk.
A szívizom,
a holtterek,
félrehangolt
életek,
zabolátlan
akarat,
az Isten mégis
itt maradt.
.
Ha itt maradt,
úgy kell neki.
A tervét
máig is szövi,
a színe kén,
a szaga szúr,
úgy tanít,
hogy nem tanul,
és nem érez,
csak másokat.
Önmagára
visszahat.

szozattovabbacikkhez

Pápay Eszter: Te magad

Szemembe nézett.
Kissé fáradt volt már,
s némiképp borostás.
(láttam az arcán átfutó
halvány árkokat)
Sóhajtott, ahogy a glóriát
az asztalra pöckölte,
de azért mosolygott.
Néhány pillanat
volt csupán, meg hétszentség –
aztán a skyp-os kontakt megszakadt.
(nyilván lecsengett az ünnep)
Még írt később online:
„Kislány, váltsd meg te magad”.

Dr. Pázmándy László: Ecetfák

Elhagyott házak, kifosztott magánya,
Elment lakóit hiába várja.
Kietlen vidék, hol ecetfák nőnek,
Szomorú tanúi régmúlt időnek.

Csavargók járnak, néha – e tájon,
Kiket elkerül gyakran az álom.
Békétlen lelküket éj borítja,
Hajnalok fénye torkukat szorítja.

Árnyukat látod a vándorok útján,
Menniük kell elment vágyak után.
Kalandor sorsukból eltűnt a kaland,
Kezükből kihullott régen a lant.

Tábortüzüknél magányosan ülnek,
Szavaik, mint a tűz, lassan kihűlnek.
Elhagyott kertjükben ecetfa nő,
Kifosztott házukban, halott idő.

Péter Éva Erika: [tele van]

tele van a világ szennyezve. emberrel.
szaporodik magában. idegen anyag.
mindazt, mit nem tud az ember: mer,
megteszi. sok marhát elbír a nyak.

mély átéléssel alakul bölccsé.
ha látják a szavát - mennyire szent.
ha nem, akkor: látszatot töltsé'.
beleköt mindenbe. (bár lenne cement.)

kevesen álltak sorba, hol az észt
osztották. bár ezt cáfolják váltig.
talpat s egyebet ott nyalnak javarészt,
hol az igazság féllába is sántít.

az érvek ararátjánál kikötni
minden noétlan hajósnak szabad.
van néhány ember, aki zökni.
(csupán a rím miatt került be a vad.)

szennyeskosár az ég. a földig húzza
nehéz felhőit. lélekszmogok.
ennyi giccses szókép közé nyúzva
az istentiszta is elbujdosott.

Radnai István: Bor savanyodik a számban

ország hegy víz a határa
székely szó székely öntudat
birodalom a gyepűt törni készül
hajnali puskafény ágyúk ásítanak

lakájmentében hitvány zsoldosok
legjobbjaink csángorolnak
mint felhők-jönnek mennek új birodalmak
hadfinak képzeli magát mind

hozza zeusz villámait
s ha lakatlan marad az olimposz
mind kecskeként raboljuk
a szent ligeteket

álmomban voltam kárpát szélső bérce
s leköpte a század a trianon-palotát

Sógor Zsuzsa: Álmodni

álmodni biztos holnapot,
álmodni nyugtató álmot
a biztos holnap éjszakáján,
álmodni hitet a kétségek
örvényes vizén,
álmodni azok helyett,
kik elvesztek önmaguknak is,
álmodni érzést kihűlt szívekbe,
álmodni kenyeret üres kezekbe,
álmodni hogy álmaid
nem tűnnek el,
álmodni hogy erőd lesz,
ha cselekedni kell

Szokolay Zoltán: Kapszula

E mindkét végén zárt cső volt világom.
Falát elérte ugyan kezem-lábam,
de méltatlannak sohasem találtam,
kiszökni is csupán titokban vágytam
határtalan fényedbe, lélektársam.

Elhittem inkább, hogy gyalog bejártam
Te országod és nem voltam hazátlan,
pedig nyomodba soha nem léphettem,
e szűk mindenség forgott csak velem
lassú zenére, ünnepélyesen.

Ma már értem: kijutni lehetetlen,
nem mutatom a régi sebeket sem,
a rendszer zárt és mindig zárt marad,
a vers utolsó, szakadt kártyalap,
szavak egymás mellett, fölött, alatt.

E mindkét végén zárt cső hű lakója
aludna már, csöndjébe vackolódva,
s ha felriadván majd egy robbanásban
megsemmisül – az utat megtaláltam
határtalan fényedbe, lélektársam.

Varga Rudolf: AKKOR SE

Veszett
pitbull
lelkemet
komoly
gyógyszerrel
altatom
naponta,
mégis
tépi,
marja
torkomat,
egészséges
szorongásomat,
nem
enged,
ha
megdöglik,
akkor
se.

Vámos Hang György: A magányról

ha magamban nem lakom,
ha lelkem nem otthonom,
ha úgy les rám a világ,
mint a kíváncsiság
a betört ablakon.

ha már a semmitől is félek,
ha nem jön szememre álom
-- nem is vagyok, nem is élek:
magamat csak kitalálom!

ha szétgurul minden,
ha elomlik, amiben hittem,
-- hogy lehessen szeretnem,
ha úgy függök itt kereszten,
hogy bennem
nem fogódzik Isten?!

Flórián Tibor: Fűszálnyi csend

Gyökereimet már nem tépheti ki senki,
benne élek a tájban,
- és színei, formái bennem élnek, -
illata pórusaimon áramlik át,
törvényei szerint növekszem,
úgy ahogy növekednek
s meghajolnak a szélben a fák,
ahogy hegyekké tömörülnek,
s egyre följebb kúsznak
a dombok,
ahogy fészkéből kiröppen
s ég felé száll
a madár,
ahogy a tücsök
délutáni, halk pengetése
kórussá nő az éjben,
ahogy hallgat bennem
a fűszálnyi csend,
s holnap
eláraszt engem.

1974

Kisjókai Erzsébet: Kolozsvári emlék

Fehér függönyt hintált a szellő,
kovácsolt vaskosárban ült
sok muskátli az ablak alján,
a napsugár fakult, lehűlt,
mégis derülten rám piroslott
a párkányról a sok virág
mint szendergőn a kisded arca,
bár őszt hirdettek már a fák,
sárgult levelet szórtak egyre
már búcsúzón, de nesztelen.
Házsongárd felől illat áradt,
hogy találkozzék ott velem,
a pára arcom simogatta,
Kincses Kolozsvár átkarolt
és vallatott: az árva lélek
felejti-e, mi fájt, mi volt?

Ó, béke csendje, szent varázslat,
Majális utcán házsorok,
muskátli mosoly, rácsos ablak,
elszállt az ősz, rád gondolok,
most én faggatlak, fényes emlék,
habár a tél még zord, kemény:
zárt ablakok mögött ma él-e
új tavaszt váró jó remény?

1985

Laurisin Lajos: Kérdések

Ki ügyel a szél panaszára?
Madarak csicsergő dalára?
A patakra, a mezőkre?
Az elmenőkre s az érkezőkre?
A dúsakra s az éhezőkre?
A szentekre s a vétkezőkre?
A világ bújára-bajára?
Szívem felsíró jajára?
Óh, ki ügyel:
Ki ügyel?

Mért úsztat a Sors engem árván?
Kormánytalan, rozoga bárkán?
A mosoly vajon merre hullott?
Mögöttem miért, hogy bánat kullog?
Mért hervad el a virág, ha már
Tavasszal tarka szirmot bontott?
Mikor teszel, mondd, Uramisten
Életem után halkan pontot?
Óh, mikor?
Mikor?

1978

Németh Ernő: Hazatérés

Ahogy az utcák sorát járod,
csak lassan vonszolod magad,
vonz is, taszít is ez a város,
megállnod többé nem szabad,
amit magadban leromboltál,
soha föl nem építheted
olyan szelídre, mint az oltár,
mert megtagadtad életed.

Ahogy a vidék sorát járod,
Rákospalota, Jászberény,
emlékeid már nem találod,
de fájdalma még elkísér.
Gyermekkorod ott Kecskeméten,
az öreg templom rád mered,
valami réges-régi képen
önmagad is felismered.

Ahogy a temetők sorát járod,
úgy érzed történnek csodák,
a sírjában mozdulni látod
anyád elhantolt szent porát.
Sietni kell, űznek a percek,
rohannál már, de nem lehet,
az arcok némán rád merednek
s azok is ott futnak veled.

1980

Négyesy Irén: Szentjánosbogarak

Szememben lobbannak pici csillagok,
betöltik a nyári éjszakát,
a levegőt, a bokrokat
a fénylő, kihunyó és újralobbanó
szentjánosbogarak.
Ki látott ilyen csodát!
Ahogy a kertbe kilépek,
szinte én is közöttük fénylek,
száz és száz millió és millió
szinte mindegyiket
megfogni volna jó,
s megcsókolni parázsló lelküket,
s aztán, hadd repüljenek!
Gyújtsanak reményt, tüzet
a félelmetes mindennap felett,
gyújtsanak tiszta Fényt,
mely a földről már-már kiveszett.
Égessétek el magatokat,
mutassatok az embereknek utat,
ti fénylő szentjánosbogarak!

1981

Gaál Áron: Rondó két cimbalomra

    Minden hangja egy-egy planéta
másként csendül meg a szféra
    Hold, Nap, Merkur, Saturnus fölött
zúg a csend, kék bolygónk benne zeng

hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön
a szeretet szólamait keresem
szögletei között, a berek
kifeszített liliputi kötelén

    Pál hangszere nekem a zene
maga, a puszták por szaga,
amit kavar a szél, a ménes,
ahogy vágtat több ezredéve,

és eső után a hangaszál,
ahogy meghajlik a szekerek
kereke alatt, míg elhalad
a karaván, majd újra, hamar

szozattovabbacikkhez

 

Jagos István Róbert: Őszintén add magad

Hol is kezdjem el,
talán a végén?
Vagy egy kockás lapnak a felperdült szélén?
Végül is mindegy, egyre megy
s ahogy kopik a ceruzahegy,
úgy születnek gondolatjelek.
Írni kell, muszáj!
Egy folyamat a lélektisztulás.
Mélységből feltörő hullám.
Majd csak a hullám elásása
szab határt,
de a papír akkor is megmarad.
Rajta néhány jel:
őszintén add magad.

2011

Kapui Ágota: Állapot

szenvedjük egymást e létben
párnába fúlt sóhajok
perceg a fában a féreg
széklábban rúgás sajog
térdünkbe szorult a köszvény
deszkába konok nyikorgás
szavaink torkunk rekesztik
ágyunk a magánytól bolhás
felpuhult emlékek tépnek
macska dagasztja a vánkost
szenvedjük egymást e létben
éj festi kékre a várost

Kányádi Sándor: Zarándokút

Szabadabb vagyok, mint az államférfiak,
gyalog is járhatok s őrizet nélkül.
Aki a porból vétetett,
az út porával könnyen összebékül.

Mezítláb talpalok, cipőmet vállamon,
átalvetőként, átvetettem,
akár egy szamarasincs apostol-tanonc
megyek a júliusi délelőttben.

Mellettem hatalmas gépkocsik húznak el,
porfelhőjüktől még az ég se látszik,
előttem Szent Petőfi Sándor gyalogol
a körtefától a kukoricásig.

Szervác József: Kölyökkorom szerelmei

kölyökkorom szerelmei
legelső tán ha Jutka volt
valóban sajtból volt a Hold
sztanéspant játsztak mellei

aztán Rózsa egy szédület
bőre haja és szája volt
bomoltam én ő megbomolt
s engem kaszáltak le füvek

a legtisztább Piroska volt
egy hosszú nap kint hóesés
se egy csók se egy ölelés
narancsot ettünk s bánatot

Méri kihívott s elzavart
kis Teri világosba félt
Ágnes fogott és megkefélt
Böske meg rám hozta a bajt

szozattovabbacikkhez

 

Albert Zsolt: Eltévedni indulok, és ha lehet beléd szaladni

Most vettem észre, hogy vízen járok,
mert eddig a túlpartot figyeltem ahol állsz.
Ezelőtt nem tudtam miként kell hinni,
csak most, hogy kihúztad alólam a talajt.

Köszönöm a nehézséget, az akadályt,
gyaloglás közben a botlató völgyeket.
Felfelé suttogok beragadt kapucsengőkön,
kiterített térkép leszek járdákkal, házakkal.

Eltévedni indulok és ha lehet beléd szaladni.
Legurul a szekér, végig a domboldalon,
derékig ér a fű, mellkasomban erdők zaja,
felrázott párnám alatt cigány hegedül.

Néhány lépés választ el a merüléstől,
a vízipókok könnyezve röhögnek rajtam.
Látok, mint aki az életében először lát,
majd a félelemtől mégis becsukja szemét.

Bánfai Zsolt: Változás

Kidöntött fasorok között
motorfűrészek szeletelik a délutánt.
Suhintásnyi életek a küzdőtéren.
A szomszédos táj szálirányba rendezgeti
hegyes árnyait. Visszhangot üvöltő terek.
Mint ebek soklábú baltafényben –
fásultan nyüszítenek a hazátlan szelek.

Megfordult most az élet.
A tó tükre felhőkben csörömpöl és
a madarak méregzöld gyökerekre szállnak.
Éjjel kisülnek a napraforgók,
a sivatag aszalt bőröket terít szerteszét.
Vasrács árnya hullik dohos zubbonyokra –
a vírus az agyakban van, de most tüdőbe ég.

Elárulhattad volna, hogy vihar után
mindig énekelnek a madarak.
A sámándob bőrére új hajnal feszül és kong,
míg kiütöd alóla az első sugarakat.
Szilárd árbóc vagy. Csak vásznad lobog.
Hátam sziklának vetem és hosszan nézem,
amint az ÚJ NAP válladra emeli a horizontot.

Czipott György: Antikvár ontológia

nem fontos
hány szent osztályozza
kerékbetöretés sikolyait
csak misekendők feszüljenek szépen
szépmívű kánonok
áldozókelyhein

lényegtelen
enmagát hogyan hóhérolja
rivajánveszett mindenség
csak hibátlan bőrbe feszítsenek
kevertnyelvű
kőtáblákat

értékelhetlen valahány terjedés
magamon gondolkodom
mindegy legyint Ősten

grízes alkonyatban
megpendülnek
drótbatekert madarak

Deák Mór: JUHÁSZ

ha valaki megérdemli
annak úgyis el kell jönni
ha valaki nem érdemli
annak is csak el kell jönni

az elkóborolt évek
ha nyájjá összeállnak
pásztorul szegődik
melléjük a bánat

ez itt fehér bárány
ez itt mind fekete
ez itt egészséges
az ott az lehet-e

pásztoroltam feketét
és vele a fehéret
velem a jövő kihal
és a múlt újraéled

amint ahogy jutott
mindet jól megnyírtam
együtt lélegeztünk
akolban és ólban

de a nyílt határon
szerettem én járni
mindig fütyörésztem
történhetett bármi

szozattovabbacikkhez

Diószegi Szabó Pál: Ének böjtre

–Balogh Elemér
professzornak

Nem látni a hosszát-végét,
hó nélkül a Tél szépségét…
Nappal szél jár, este tombol,
kandallóban láng dorombol.
    Elemér, Elemér?
    Jön a tavasz? Megy a tél?

Ma az ember modern „fákat”,
csak villanykarókat láthat.
Felkapcsolni, hogy lehetne?
Fényt fakaszt majd kint az este.
    Elemér, Elemér.
    Jön a tavasz? Megy a tél?

szozattovabbacikkhez

 

Fülöp Kálmán: Reménytelenség

Amint a
sólyom felrepült,
az áldozat szerény
világát hangos
sikoly zavarta meg
s a szárnysuhogás
dallamába még
belesírt az áldozat:
aki rég nem volt
önmagánál, s a
sötétség furcsa
világán már nem
remélt új álmokat.

Gavallér János: Pajzánul félrenéz

Fájdalomba vakult tükrök meséin hízó
fennhéjázó élet cicomázza magát,
többlet-tudásbirtokosaként szakértő
határozottsággal ront el mindent, aminek közelébe jut.
Kórusban acsarkodók támasza,
titkon jó-léttel alkut köt
- Sok beszédnek sok az alja.-
Nagykanállal meri a levest az üstből,
melybe ürítette székletét
és panaszkodik szüntelen, panaszkodik.
Cimborájára kacsint, még ezt is, ezt is lehet.
Vaktükörben sminkel ő, Mammon-úr szeretőm.

Jóna Dávid: Hogy állunk

( Beleznai Dánielnek ajánlva )

szenzorok és algoritmusok
figyelik minden billenésünk
adathalmokban lapulnak szokásaink
akár életünkön
akár halálunkon vagyunk
fontosságunk és feleslegességünk dialektikájában
forgolódik önvédő közönyünk
miközben kérdéseink
ha vannak
nem várnak valós válaszokat
hanem kikeresik azokat
amelyek átmeneti megnyugvást hoznak
amelyek hízelegnek
simogatnak
vagy úgy dühítenek fel
ahogy a komfortérzetünknek még kényelmes

eközben a kibányászott szilícium
hasznosul és tanul

szozattovabbacikkhez

Kalász István: Eszkatológikus napok

I.
Hamis ágnak görcsén
ülsz álmodban,
kelned kell,
nézz tévét, hallgass rádiót, riadót
mondanak a hírekben
száraz hangon:
tankok, döntött házak
között aszfalton fekvő öregek,
koszos csecsemők karon, égett kabátok,
betört ablakok,
falba szakadt vízvezeték…
… mindez öntse beléd azt,
hogy üvölts a tévé előtt: Nem szabad aludni!
Állni kell a fotelen, rázni az öklödnyi távirányítót,
üvölteni magas felbontásban, hogy segítsék fel
azt az embert arról a kőről, amibe nem véstek bíztató
szavakat.

szozattovabbacikkhez

Karkó Ádám: Határon

A filmvásznon, ha éppen
egy vértócsába nyúlok –
csodálkozom, hogy élek.

A föld teteje sárga,
világít most a város,
dereng a Csaba tábla.

Cseppekben hulla vére.
Utolsó buszra várok.
Testem nyugodni térne.

Langstadler Csaba: Helyzetjelentés

Szürke hajnal. Istenem,
a gyermekek kellenének, hogy
napot rajzoljanak az égre,
kiürült város,
mintha az utcák karjai óvón
ölelnék át Budapestet,
én Édesanyám kis C2-ével furikázok haza,
agyamban – mint gyerekkorunkban
az iskolában, a betűtésztás leves –
a hajnalban olvasott Kassák versek
betűtésztái zötykölődnek,
ma sok levelet kell megírnom:
tetoválnom kell az e-mailes,
FB-os lapokat,
szeretem a reggelt,
a fák nagy levélfüleikkel hallgatják
gondolataimat,
betonkeverő kezeinkkel helyesen
kezet mosunk, fertőtlenítünk,
szeretem, ahogy Andi szájáról
elmozdulnak a cserepes szavak,
aztán itthon beállok a percek zuhanya alá,
hagyom,hogy az idő rám folyjon,
kint duruzsol a TV – mint a kályha,
de a hírek nem melegítenek,
várom ujjaimra asszonyom ujjrímeit….
addig is gyógyuljon a világ,
legyen hasznunkra a hold nagy C vitaminja…

M. Karácsonyi Bea: Hangfájlok

Kimentem hozzád, a beszélő csendhez,
ájtatosan árnyék-kezed fogva,
fohászkodva a határtalanhoz,
erőt merítve és kapaszkodva.

Néztem, ahogy fűszálakat vonsz be,
sárga szoknyás, szőrős lábú lápot,
figyeltem, amint rasszokat ringatsz,
s az időt és síkot összezárod.

Benned ült el a propeller zaja,
házszőnyeg alá söpört bombadallam,
hangrobbanásnyi bunkerépület,
temetési harang, fodrozatlan,

és most könyvet olvasol fel nekem,
papír sercenése nyit ki pár vagont,
vakfehér szemedben a kegyelem,
hangyák tisztította a koponyacsont.

XXI. század csendje zúg, fejemben
fogaskerék, szempillán atomfüst,
nem kell sok, hogy benned feloldódjak:
olyan a szívem, mint a holdezüst.

Mihályi Molnár László: Napszentület II.

míg ifjú volt
világrengető dolgokra vágyott
felforgatni vagy megforgatni
a világot ...
mit tudta még
hogy ez
kinek a dolga
s mit szól majd hozzá
aki létrehozta
 
elhitte azt is
hogy
minden az övé
és nem lehet fölötte
senki más...
 
szozattovabbacikkhez

Nagy Horváth Ilona: Ma

Már semmi sem az.
Isten is csak olyan, mintha volna,
Kétes nevén ügyetlen csúszik meg a toll.
A gyertyák lángja ma szimpla égés,
a gobelinszentek cérnatekintetében
nincs kapaszkodó.
Kereteik, akár a megfeszített latrok,
élettelen lógnak, alattuk eseménytelen,
holt terek, lehetőség a zuhanásra.
Nem mormol itt miatyánkot senki.
A sarkokban félhomály maszatol,
s míg ülök, elvesztegetett idő mászik elő a szekrény
alól. Kimondom.
Ma a haláltól félek.
Könyvek élén ijedten lebben fel a por.

Paál Marcell Hesperus : A zsarnokokról

.
Valami vonzó dallama lehet annak,
ahogyan másokat az iszapba vetsz.
A végtagok ritmust cuppognak;
az árkokat elhagyni, ki lenne rest?
.
Talán az íz a szádban, amikor
valakit gyalázol. Oly édes az,
ha minden kitalált, s a fikciók
rendszerére te felvigyázol.
.
A látvány, amikor előtted, ha kicsit
is, de mindenki bókol, és bábot
készíthetsz gyermekből,
felnőttből, gyönge nagyanyóból.
.
Az érzés, hogy végre nem
rajtad röhögnek, regnálnak,
viccelődnek, s a szíjat most
te hasíthatod. A hátak, úgy véled,
.
korbácsért remegnek vagy azért,
hogy hordozzák rögeszméidet.
Királya lettél annak, ami gyötör,
palástot akarsz, de inkább köpönyeg
.
illik ahhoz, aki sebesen forog
vagy gátlások nélkül manipulál,
s csak azzal törődik; mi éri meg.
A reményre leginkább az ad okot,
hogy a hatalmad lesz a végzeted.

szozattv

 
 
Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf