Pelesz Alexandra: Veranda

    A sikoly a falevelekre tapadt. A vér az avarra. Nem a kioltott élet nyoma volt ez. A köldökzsinór nehezen szakadt, a fájdalom szaga beborította a rózsaszín testet. A kétségbeeséstől remegő kezek pólyát kreáltak a fehér, durva szövésű abroszból.
    Nem ezt érdemelné.
    A lassú, erőtlen lépések zaját elnyelte a nedves föld, és a belé rothadni készülő levéltakaró. Nem volt messze a falu. Az erdő határában álló ház verandája már várta az új életet. A groteszk, vérfoltos pólya a küszöbön sírt fel először. Isten áldjont izzadt magából a reszkető kéz. Verejték és vérszag követte, ahogy izmait megfeszítve bevetette magát a fák közti homályba.
    A vérszagot megérzik a farkasok.

Pethes Mária: karanténba zárt sóhajok

először megszabadult ruháitól
illatos fehérneműjétől aztán
levetette bőrét majd ragyogó húsát
míg végül csupán a lelke maradt
*

húsz éve lakik ott
ahol a postás sem jár
mégis akárhányszor
kinyitom szekrénye ajtaját
parfümjének illata árad belőle
*

százszor kimostam pulóverét
(ernyedten lógó ujjai nem tudták
megtartani testének karcsú vonalát)
amikor felveszem átölel a szeretet
olyankor azt hiszem én Ő vagyok
*

szozattovabbacikkhez

Sógor Zsuzsa: Láttam

Láttam mikor rongyaiban
a lámpafényből a szürke estbe bújt.

szemét vagy égre emelve
vagy földre sütve járt
senki arcát nem érintette tekintete
a gyermekzsivajt gondosan kerülte
konokul nem nézte tömött táskák hasát
elfordult ha párt látott
ki kézen fogva járt

Láttam rejtezni a magányt.
Fájt.

Székely Máté László: Félszög

bolyhosodó vidámszürke szőnyeg
pörölyökkel laposra vert édes múlt
kavicsokat vethet ki többet vét

radírgumik tintákat törölnek
halványfakó égbolton elborult
áruló nap kinyújtja jobb kezét

megszólíthat ásító papírlap
túloldalon viháncoló diáklányok
mellkasokba késekkel árkot ás

félszögeket ajánlunk fakírnak
szerelemről papol merev szátok
köveket koptat a változás

Szenyán Zoltán: egyet

sikertelen volt
minden próbálkozás,
betűkből összekalapált írás,
közhelyek, üres, semmit
mondó szavak,
szavak,
szavak...
rozsdás lakat
lakat a gondolaton,
belvárosi omladozó falon,
vélt tehetségtől, oltári nagy pofon,
- egyre mélyülő ránc a homlokon,
ahogy törőd,
gyötrőd ,
gyötrőd egyre magad,
legalább egyetlen magvas gondolat,
egy - ami többet mond minden
felvillanó, feledhető szónál,
magadban lógatott törött
lábbal, féllel
szárnyal...
levágott füllel hallgatod a semmit,
kéne már, kéne valamit tenni,
haszontalan helyett,
hasznosat,
- egyet

szozattovabbacikkhez

Szokolay Zoltán: Levegőváltozás

A történelem kereszthuzata
megint becsapta fönt az ablakot;
a csattanásra felriadt az őr,
akit csak tévedésből hagytak ott,

mert nem volt semmi őriznivaló,
elégtek zászlók, verses füzetek,
és gyűjtögető hordák boldogan
fosztották ki a roncstelepeket.

A jóvátétel többször átvonult,
hogy vigyen minden hasznosíthatót,
s bár maradtak a főadószedők,
új úr zsebébe fizetünk adót.

Masíroznak a betűkatonák,
védik az új rend eredményeit.
Sok régi bűnös többé nem remeg.
Ki átáll, bűne eltöröltetik.

A napsütésen kinnfelejtett húst
körüldongják a piaci legyek.
A történelem kereszthuzata
széttép egy sárgult iratköteget.

Vámos Hang György: 70-es anzix

(pillanatkép 70 valahányból,
-- a váci vasútállomásról,
a hajnali munkásvonatra várva, --
midőn Castró a catastrót’ járja...)

-- merő huszonegy-reggel:
leosztott lap az ember.

ki megy, ki jő?
ki mire vár az állomáson?

hogy minden szép pakliban álljon,
kék overáll három ászon.

tök alsó hangon,
vadász a gangon állva
-- a gramofon mit gagyarászna..?

(didergő kör bubi
ni’, a gömböly’ mellű Juli!)

nem hülye a pösze bakter
-- ilyet még ő sem szalaszt el:
˝fidel˝!

piros, negyven-száz ulti
különvonatja húz ki,
-- s nyer!

leosztott lap az ember.
-- merő huszonegy-reggel.

Ványai Fehér József: Hosszú, forró nyár

És jött a Hosszú, forró nyár Benkvikkel
(Paul Newman) a főszerepben, feledtük
Tulipános Fanfant és a többi bugyuta
Filmsztárt, a tévé előtt ültünk (hétfő
Adásszünet), hanyagoltuk a fapados,
Rossz szagú mozit, a szotyolát és a
Süket Szikszai céllövöldéjét szivacs-
Babástúl, similabdástúl, levevőstül,
Mindnyájan benkvikkek akartunk lenni,
Szőke amerikai vállalkozó az új tévé-
Sorozatból, feledve azt is, hogy odakint
Tombol a tsz-világ, s a főugrómókus
Naponta tíz mecsekit iszik meg a Vad-
Virágról elkeresztelt cukrászdában…

szozattovabbacikkhez

Varga Rudolf: VÉGET ÉR

Hol itt a biznic?
Mit jobboddal
adsz, baloddal
elveszed, mire egymást is
felfalja e nyomorult
sáskahad, huzatban,
kamupénzörvényben
véget ér,
véget ér e korszak.
Add Uram,
hogy ne fájjon
nagyon!

Bartalis János: Virágos rög – küzdő ugar

Koszorútlanok – ketten.
Te vagy a csillag fájó homlokomon.
Én országom hegy-völgyét bejártuk.
Te vagy néma holdsugárom.

Mezők birodalma: én fáradt országom.
És mi ketten:
virágos rög – küzdő ugar.
Most a világ elé
leborulok még.
Kis eke mellett
virágmagot hintek.
Keljenek csillagok belőle,
fonjuk fejemre halotti koszorúnak,
vagy világosodjon meg tőle az – ég.

Jékely Zoltán: Reménytelen remény

/Tündéri fürdés ciklusból/

Él bennem a hiú kívánság,
Reménytelen remény:
együtt fogunk egykor pihenni
a Szamos fenekén.

Üvegkoporsóban pihenni,
öles zöld víz alatt!
Felettünk fognak jönni-menni
fehér hasú halak.

Lenn fogunk jámboran pihenni,
mint az a nagy király,
felettünk fog majd jönni-menni
a partfutó sirály.

Testi tömlöc ellen a lelkünk
hiába lázadoz:
Idegenül harsognak el felettünk
az új évszázadok.

Ligeti Ernő: Erkélykövek, omló falak

Imitt-amott a lonc mögött
erkélykövek, omló falak
még csüngenek az álmatag
éjszaka redőiben.

Locsolja őket az idő,
az elmúlás halkan kiköt
partjaikon: kék éji köd
csipkéi tengert zsonganak.

Felettük darvak húznak el
és elvonul a kurta lét
medrébe visszatérve rég,
fészkébe visszaszállva már.

De állnak ők: a por felett
csipkés falak, öreg kövek,
mint Ige, isteni szöveg
e zord világ felett megáll.

Szemlér Ferenc: Lángoló napok

Lángoló napok tüze éget,
éhes vagyok, ínyem kiszárad –
valamikor ittalak téged
s valál ínyemre ízes étek…
hol vagy, merre vagy, nem talállak!
Bezártál testem börtönébe.

A lélek tombol és üvöltöz,
halált kíván, ha az a béke
s ha nem csitulhat szörnyű éhe,
mi köze e pokoli földhöz?
Trónon pihensz magas egedben,
angyalszárnyak legyintik orcád

s én, ki öledben melegedtem,
immár nem látlak… feneketlen
száraz sötét a hő magosság.
Két szín alatt ki vettelek már,
elpusztulok itt szomjan, étlen!
Ó, csak ha egyszer jóllakatnál,

jobban minden nehéz lakatnál
fognál világod börtönében.
Ízed érzi porlepte nyelvem,
fogam képzelt húsod harapja –
Miért kellett ezt érdemelnem?
Miért büntet így égi szerelmem
rettenetes, forró haragja?

Tompa László: Röghöz kötve

Azért, hogy itt a tél
Sokáig elhenyél,
S még távozóban is mindegyre visszamordul:
Sebaj – képzeletem
Átcsap a hegyeken,
S télen is nyárra lel a havas ormokon túl!

Fa, melyet rút rögök
Nehézkes nyűge köt,
Nyújtóznám: s földre csüng terhétől koronám is.
De álmomban velem
Yacht ring a tengeren,
S száz szépséggel itat India, Róma, Párizs!

Ha meg sújtott fajom
Végzetét fájlalom,
S búm testvérbút eseng – olyankor villanatra:
Látok sok nagyranőtt,
Búsongó finn fenyőt,
S Küküllőnkből felém zúg, harsog az Imatra – –

Gaál Áron: Párizsban, piac végén

Piac vége volt és a néger
az avocádót már ingyen adta
és biciklivázak lógtak láncvégen
már régen se kerék, se nyereg
és ami fehér volt fekete lett
idegen tájak égtek minden arcban
és rám köszönt váratlanul egy román
meghallva magyar beszédem
és úgy ölel magához, mintha komám
volna és én elcsodálkoztam…
és két nép között egy piactéren megtörtént nyomban a kiegyezés.

Jagos István Róbert: mantra

szavakat áldozunk a szájnak
szerelmet a szívnek
kilincset a varázsajtóknak
dölyföt a diadalívnek
perceket a toporgásnak
szorongást a féltésnek
magányt az utolsó napnak
s könnyeket a befejezésnek

Kapui Ágota: Alulnézet

Megoldottam minden apró gondod.
Kigomboltam rajtad minden gombot.
Kitaláltam, mit gondolhatsz rólam.
Méltattalak írásban és szóban.
Levetkőztem minden rossz szokásod,
rajtam kívül nem is maradt másod.
Nem segít már ezen szó, se képzet:
perspektívám örök alulnézet.

2018

Kányádi Sándor: Álom

Furcsát álmodtam az éjjel:
két csikót fogtam kötéllel,
két gyönyörű pejcsikót.
Szárközépig érő fűben
nyargalásztam velük, mígnem
egyik csikó elfutott.
És a másik, akin ültem,
azon nyomban, mint egy isten
olyan lánnyá változott.
De otthagytam - most sem értem -,
és kergettem egész éjjel
azt, amelyik elfutott.

1962

Szervác József: Szegény szeretkezéseink

Ha csak a testedet szerettem,
csak a te testedet szerettem.
Ha kurvultan beléd romoltam,
a testem volt, én ott se voltam.

Ha csak a testedet szerettem,
a te testedet úgy szerettem,
bőrödön folyóvá bomoltam,
úszhass bennem, mint csönd a holtban.

Ha csak a testedet szerettem,
tested a testedért szerettem,
tájaidban, csillagban, Holdban
remeteként is már te voltam.

Albert Zsolt: Elárasztás

Mielőtt a reggel tele lesz füsttel, fent kinyílik egy zsilip
és a beáramló huzattal friss levegő érkezik a városba.
Belélegezhető égboltozat grammról grammra, több lesz
tőle minden létező, aki akar még élni az elterülő szmog előtt.

A házak fölött megtelt felhők, nehezen tudják magukban tartani,
de idővel majd elengedik az összegyűjtött keserű vegyületet.
Az első járókelők térdig gyalogolnak a hajnali éggel
elárasztott járdákon, az épületek között, a kifeszített égtükörben.

szozattovabbacikkhez

 

Arany Tóth Katalin: Konzultáció

Zörgő celofán
tartja bűneiteket,
átlátszó falak
fognak álmokat.

Megfojtanátok
az érinthetetlen kínt.
Lélegző sebek
gennyesítenek

minden ünnepet.
Elloptátok az időt.
Fakó színeken,
beteg szíveken

futnak az évek.
Paragrafusok nyomán
törvénybe oson
a gúnyos mosoly

szozattovabbacikkhez

B. Mihály Csilla: Március rügyei

Rügyekből gyöngyös méz pereg le,
szabadság ízű szél szerette
a fákat és az égi réten
benned virágzó érintésem.

Emléket őrző csendben állok,
apró borostyánékszer-álmok
kinyíló kelyhén vérünk foltja,
tavaszt ragyogva, fénybe oldva.

Imára kulcsolt menny a lélek,
amíg rügyet bont, addig élek,
s amíg dalolva vezet engem
madarak röpte tenyeremben.

Czipott György: Apokrif

(18 életen felülieknek!)

.akkor kezdett
figyelni
mindenisten
végignézte
túlvilági
felnőttcsatornán
amint
elhálod frigyed
ujjaiddal
.azóta is
ha
elege van
teremtésből
megnézi
újra
     újra
     újra

szozattovabbacikkhez

Dóczi Székely Gábor: Lírikus

Jogi praxis birtokában,
A lírától elkábultam.
 
S fejem adtam versírásra:
Szívemből szól Föld sírása.
 
S Ég derűje, olykor-olykor.
Földereng  - ha - vágyott jobb kor.
 
Műalkotás sorsa: hosszú.
Mert nem rágja soha a szú.
 
Tanárom a kegyes rendből
Nem óvott a művészettől.
 
Verset szülök újra s újra:
Lenne mindnek tőkesúlya.

Doktor Virág: Szikra-trió

Mint húrokat pengető kéz,
mely új dallamot terít
a térben, így rakódik a szó
fényben, vaksötétben,
annyiféleképp formáljuk:
hangzatosan, csendben.
Aki kér belőle,
annak csurran-cseppen.
*
Mikor gyomortájékon
megbizseregtet valami,
melegségbe fordul
a dermedtség hirtelen.
Ha ijesztő,
se fojtsd el,
szítsd szüntelen.
A jogod ehhez: alanyi.
*
Hogy a másnap miként ér,
sosem tudhatod.
A percek lehajló
ágain átaludhatod
utad, vagy éberen
végignézheted,
amíg a holnapba

Fülöp Kálmán: Harcban a szavakkal

Ha látod már
az elérhetőt,
az ajtó nyitva áll –
ez csak a kezdet,
és magadtól kérdezed,
hogyan tovább?

Annyi rossz után
talán most
kedvez az idő –
történelmünk
ingoványain
veled van az elérhető –
te kerested a
versbe kívánkozó
tiszta szavakat,
az elmúlással folytatott
mindennapos harcban.

M. Karácsonyi Bea: Balladám

Lassan visz az emlék
- apró patak vize,
imitt-amott nemlét,
gyerekkorom íze,
és amikor fordul,
ki szülői házból,
mint a gyomor kordul,
mint ki nincsbe gázol.
Halaim elúsztak
a tengert keresve,
és hogy elbúcsúztak
minden reményt vesztve,
nem ontottam sokszor
Istennek szavait,
most a hulló fogsor
rágja jelszavait.
Nem számolom ma már,
van is, és elveszett,
mindig ködös határ
imbolygása felett.

Paál Marcell Hesperus: Respiration

       /Lélegzet/
.
Máshogyan ébred
az éjszaka. Nem kapkod,
légszomj sem gyötri.
Van hozzánk néhány
félszava, a szaga eső
vagy kölni, sminkpúder
illat egy ódon szobában,
ráncos kezekhez
ragaszkodik. Fordítva
táncol, bő álruhában,
kortalanságba kapaszkodik,
.
a szakadék szélén, hol
magadat látod lebegni
irgalmas csöndben.
A zuhanás előtti stáció,
az égig ránt, szépre
törötten, és elhiszed;
valaki várni fog, mint
az éj várja azt, hogy véget
érjen. Addig is egymást
lélegezzük, az arctalan,
gyöngéd sötétségben.

Pápay Eszter: Megáldlak

Őszintén szólva, meg se haltál.
Hallod az órát: most is üt.
Kacér kis kedvesed, tolvajod az idő.
Molylepte mantrák mindenütt.

Szörnyeid gyomra felhasítva:
pár régi sanszod rám köszön.
Csuklómban itt lüktet sorssá csúfolt véred.
Megáldlak. Máshoz nincs közöm.

Péter Erika (Pera 76): Szavaid peremén

szavaid peremén állsz és meginogsz.
ütemtelen a mondatok rendszere,
valaki visszahúzna a dobbanásaidhoz,
de ebben a szertartásban nincs helye.
te csak tudod: eldöntöd, hogy jó, ha nem,
bár füled csak fejdísz, mint a szem.

a szavak te vagy? és te vagy a vers?
ok. de mi van a szótól a versig?
más opcióra fogadjál, ha mersz,
ha olyan nincs, hogy a hiányt kimetszik?
ágyról ágyra se lehet? leszarom-totem,
mert a nyelv nem végzi be sosem,

leszopja. a lerágott csontot. még tovább.
de ma csak koszorúról szabad. gyertyákról.
ahogy a szél táncol a hold késfokán,
mikor a gyerekkor tőled elpártol.
ugyan már, vége van, térj haza,
most könnyít magán az éjszaka.

Rajki Rita: Test origami

Fanyar a száj
s letűnt szerelmek belé veszve
romok közt virradó képzeletbe
origamit öltött papír testek.

Gyertek...

Ma hallgat a vallomás
romlott igét okád,
valami kihűlt létforma..
Még volna,
de már hanyatlik lelke,
s lépte ingovány
az arca halovány,
neve sincs múlt időbe
tévedt,
mint éjjeli lepke
szárnya csak verdes
csak verdes.
Benne megizzadt
magányos csendje,
verejték cseppekben
fürödve

szozattovabbacikkhez

Sógor Zsuzsa: Zsibbadás

milyen kíméletlenül távolodnak lépteid
milyen kérlelhetetlenül fakulnak képeid
mint oszlik árnyékod kontúrja
milyen kín kutatni karcos lemezen
halkuló hangodban a selymet
milyen fájó tudni hogy ujjlenyomatod
idegen bolygó porában hagyod
milyen fenyegető amint vérpiros
hajszálereid fehérülnek mint a hó
tudatodban kong a realitás
első a hatás
ezt követi az ellenhatás
addig
nincs
más
csak
zsibbadás

Székely Máté László: Napkelet

-
Szegett kévék pársirató gondban.
Rizsföldeken ápolatlan tó.
Buddhaszobor mosolyog, de hol van?
Egyértelmű jólét látható.
Megígérték, holnapután rend lesz.
Űrhajónk a fagyos Holdra száll.
Bölcs vezetőnk látványfilmet rendez,
kóbor vírusunk ma kit kaszál?

Szenyán Zoltán: Csendben

/kívül tágasabb/

elvesztem a teremtésben,
eredendő eredetben,
lebegtem,
lebegtem,
szél felkarolt,
felkavarta a port,
gondolat mindent letarolt
... ma azt mondtad,
innét, belőlem, univerzumból,
ami tied, amit nekünk teremtettél,
egy ilyen, ilyen nyavalygó
- még tűzre sem való...
tomboltál,
jelképesen ordibáltál,
dühödben fel fetted valód ,
kimutattad, ki, fogadnak fehérjét,
- angyal helyett szörny -

szozattovabbacikkhez

Szlávics Noémi: A vers anatómiája

pont amikor minden robban
senki sem tudja nálad jobban
biztosítószeggel a kezedben
nem lépked nálad senki szebben
a hasadás leüt a földre
füled befogva földre dőlve
eldobod még azt ami még nálad
köd van előtted és köd utánad
és amikor kitisztul újra
odébbpöccint az Isten ujja
mindaddig amíg mindez csak játék
életed nem más csupán ajándék
amíg fegyvered írás nem ártás
gyónás csupán és megbocsátás
miképp a versed eldobod robban
mikor leginkább elhagyottan
állsz és tudod már nincs több lépés
robbanás sorok végül megértés

 

Szokolay Zoltán: Párhuzamosok

Azt a költőt itt milyen váddal
ítélnék el, ha feltámadna?
Ki fogadná be, ki szeretné,
akár csupán egy pillanatra?

S ha megszólalna, hova zárnák?
Csak tébolydába vagy börtönbe?
Szeparációs szorongását
mi oldaná, ha visszajönne?

Szakadt kabátját ruhatárba,
életművét egy pályázatra
be merné adni? Ki találna
noteszt a zsebében matatva?

Azt a költőt itt mi ütné el?
Tehervonat vagy piros mozdony?
Fotózkodnának tetemével,
kik nem hagyták, hogy verset mondjon.

Vámos Hang György: Tudni vélem…

tudni vélem,
hogy csókom is anyag a számon
hogy színes drótként belém gubancolt vérem,
az álom nyomtatott áramkörében
szívemre, mint dinamóra döng az áram:
-- vágyam ráz ajkam húsában!

tudni vélem
hogy az égen
a felhők csöpp nedves szívében
-- köddé illant a múlt
s mint fakó savó kering –
-- minden eddig volt ősöm
vízcseppként összering!

zúzmarás idő tükrösül
fény foszlik foncsorán
-- szemfényvesztő csodán
mosolygok lágyan
mint mézeskalácsra kisgyerek
-- ha már csak tótágas világ van
majd a tükrös délibábban
magamra ismerek!

szozattovabbacikkhez

Varga Árpád: Szülőfölded

    /apeva-poéma/

Nézd
azt a
fát, fiam!
Valaki őt
nekünk ültette.

Hát
imitt
az utcát –
elmédbe vésd,
lelked térképe!

Hadd
fájjon,
ha elmész
minden fűszál
színe, illata!

Hadd
folyjon
majd értük
könnyed – becsüld
meg szülőfölded!

Varga Rudolf: VESZETT DARÁZS

Szikes földre
vetített mennyországodban,
Veronkám, gyémántorsód,
gyémántorsód feje pörög, eresz
alatt zsinóron illatozó dohánylevelek
rezzennek, fáidon aranyalma,
udvarodon botladozó sárga kiscsikó, aranyszőrű
bárány, piszpangbokrodon énekesmadár,
kiskertedben tündökölnek ünneplőbe
öltözött rozmaringok, kákvirágok,
bódító tubarózsák, violák, pitvarod
kéménye körül repdesnek
kis, kövér angyalkák.
Veszett darázs
száll mészpikkelyes falnak,
keletről tankok, nyugatról bankok
éppen most, most,
most újra, újra.

Véssey Ede: Számvetés

Éles most a téli levegő, mint a kés,
végére ért az év, eljött a számvetés.

Emlékszel, mi történt, vagy már elfeledted,
elhalt vágyaidat csendben eltemetted?

Kapott tehetséged használtad-e jóra,
szépre, de igazra és maradandóra?

Adtál másnak többet, mint amennyit kaptál?
Példás tetteiddel megtelt-e a naptár?

Nézzél önmagadba: tiszta maradt lelked,
mint a friss hó, amely szennyet nem ismerhet?

Felnézve a hívó végtelen azúrra,
úgy érzed, hogy készen állhatsz már az útra?

A válasz minderre még várat magára,
figyelned kell Isten ítélő szavára.

Zajácz Erika: Szikrák

Amikor hajamat lassan oldalra simítod,
érintésed alatt sűrű csillagkert az arcom,
ne háborogj értem, Isten, add nekem a poklot,
míg az ezüst holdcsipkéket tenyeremben tartom.

Nézni volna jó a szétszórt gyöngykavicsokat még,
ahogy összemosódnak a vad hullámverésben,
s kézmozdulatnyi pillanatban csókodba halnék,
hogy a vágy visszaverődő napszikrákon égjen.

Kelembéri Sándor: Kenyéradó parasztöklünk

Eres, barna, nagy parasztöklünk
ősidőktől robotol, fárad:
búzát, áldást: kenyeret hordoz
szótlanul és bélyeges kínnal
dús asztalára a világnak.

Mi öklünk a bús élet ökle,
nélkülünk itt semmi sem élne,
mégis: Isten vérzik mibennünk
véget ne mérő golgotánkon.
– Mikor lesz hát jobb sorsunk végre?!

Egy nap, ha minden felfordulna,
mi volna, ha nem lenne búza?
Ha kenyéradó parasztöklünk
haragosan felgörcsösülve
megmarkolná az eke vasát,
hogy a kínunkat szertezúzza?!

Mécs László: Fanatikusok

Mint ismeretlen Mars-lakók, úgy mennek át a Földtekén,
magánosok, idegenek. Mérföldes csizma lábukon,
az útjuk mindig sietős. Holdfényes parkok: szerelem,
muskátlis házacskák: család, csak ránéznek s mennek tovább.

Az éhségük határtalan: megszállottság a kenyerük,
víz, bor nem oltja szomjukat: italuk égi vitriol.
a párnájukban toll helyett égő parázs van és szögek.
Szemük máglyás tébolyt lobog, mellükben dinamit dobog.

Az arcuk mindég ugyanaz. Csak egyszer Mózes a nevük,
máskor meg Buddha, Mohamed, máskor Szent Pál vagy Szent Ferenc,
Ignác, Kolumbus vagy Marat. Lehet más színű zászlajuk:
szemükben egy téboly lobog, mellükben dinamit dobog.

szozattovabbacikkhez

Páll Miklós: Sírfelírás

a saját fejfámra

Született egy vad, szerencsétlen korban
S az ajkán ujjongó dal sosem fakadt.
Akart sokat és nem tett semmit,
S most alszik e vén, bús fák alatt.

Ajka nem csókolt soha egy ajkat,
É szeme két szembe sosem mélyedt.
Csak könnye volt, és azt dalolta,
S ím, eltiporta őt az élet.

Tamás Lajos: Csak a szívét nem látom soha

Néha egy paraszt, jóképű, mokány, téved el hozzánk kis tanácsra.
Szedi a szót, a lelke alját kavargatja, hogy minél ünnepélyesebb lehessen
S minél kevésbé hasonlítson önmagára.

Díszes ruhát ölt – se paraszt, se úri –
Úgy jön el hozzánk, urakhoz beszélgetni.
Ha kér valamit, nagyon alázatos, ha követel, bőbeszédű, hangos.

Csak a szívét nem látom soha
S hogy mit akar, azt hosszú kanyarodással
Kell rajta kitapogatnom.

Wimberger Anna: Csendes vers az állatokhoz

Állatok! Testvéreim,
szilaj szépek és néma tűrők!
simítón és szeretettel szeretnék szólani rólatok
s nagy, meleg barmok közt élni zöld havason.
Örülni az égnek a kéknek, a gyepnek
és a ti barna szemetek szelíd tavának.
De városban élek.
Mészároskocsik döcögnek el mellettem,
fürtökbe lógázva kicsiny, lemészárolt borjakat –
s szégyenkezem.
Mert néha, borongó délután, ha meggyül a magány
s a szíves szó úgy kellene,
hozzám jön a kutyám s térdemre hajtja fejét.
És én tudom, hogy ő, ki gyerekségemből
a tiszta jóságból maradt, megért,
s engem édenből, közösség kertjéből
kihullott embert –
sajnálva visszahív.

Gaál Áron: Az ablaktól jobbra

A színes negyed félig már aludt
kacagás csiklandozta a csendet
Radnóti, Ady, József Attila
sorai kavarogtak bennem.

Az ablaktól jobbra a hőerőmű
pontfény csillaga pirosan izzott
mint bolond malom a Place Pigalnál
mint a céda éj húsán a billog

Párizs gyomra csak bugyborékolt
emésztve lassan két évezredet
s a Mirabeu híd alatt a Szajna

hullámaival betakarva
vitte sós szelekhez, messzi vizekre
az elmúlt szavakat.

(Párizs)

Jagos István Róbert: Edzőteremben

A sófoltok nyomot hagynak,
ahogy az erő születik.
Az inak feszülése, mint a nehezen
fogant vers. Combok rogynak,
hogy később oszlopba álljanak.
Eltolom magamtól a kétségbeesést.
 
Nem a hiúság ez,
hanem félelmeim a halállal szemben.
Talán ha renoválom a romokat
még kitart egy ideig.
Itt van néhány kapaszkodó.
Az egyik biztosan megtart fiaimnak.

Kapui Ágota: Szösszenet

Kössél hozzám halvány emlékeket
derengő szálat fonj a múlt hajába
csak gyengéden, ha les a pirkadat,
orsódra dőlve még ébren találna
ne szőj haragtól bíbor szalagot
ne gubancolj vad sérelmet belé
csak fésüld végig hosszan, lebegőn
s az éj kitárul szent Kelet felé
és felfeslik az ezerarcú fény
mintába fog a múltnak szövőszékén
s a mozdulat hajlongó dereka
átsejlik már a reggel kelme-kékjén.

Kányádi Sándor: Gyermekkor

Hóharmaton mezítláb jártam,
ólmos esőben bőrig áztam;
éjjel az erdőn, félelmemben,
hol sírtam, hol meg énekeltem.

S mindez úgy tűnik - most, hogy emlék -,
mintha egy tisztás szélén mennék
fütyörészve, hol alkonyatkor
őzek ittak ezüst patakból.

1959

szozattv

 
 
Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf