Jónás Tamás: ALTATÓ

A színek éjjel összebarátkoznak.
Paplan alatt a sötét testmeleg.
A fáradtság a szemekben fészket rak.
Az ágy lábánál tollpihe remeg.

A falakban, mint hangyaút a földben,
vonulnak a drótok, éhes elektronok.
Az üres tükör tanútlan örömmel
fest holdat, bolygót, ami veled forog.

Aprópénzek hullanak a kertbe.
Hangjuk csengő postásbicikliken.
Már úton van, de reggelig még nem jön
a bundás fény, vakító semmiben.

Kemecsei Gyöngyi: Határaink

Egy lépésre vagyok a faltól.
Eddig jöttem el érted.

Elég távolra önmagamtól,
épp annyira, hogy féljek.
...és most nem mozdulok.

A lépésre várok.
Az egyetlenegyre,
amit tenned kell felém,
mielőtt megfordulok.

Kiss- Teleki Rita: Bőrönd

Alulra a súlyosakat tettem,
tetejére a pehelykönnyű
finom érzelmeket,
de nem sikerült, nem fért bele minden,
és a fele cuccom kint rekedt.
Most ennyi, felcímkézem,
itt a nevem, felírom a címet is,
de ha elveszik és megtalálod,
fel ne add… ott már senki sem lakik.

bőrönd1

Márkus László: csak a csönd

csak a csönd
motoz félénken bennem
ma
elfogytak a hangok
siket a világ
néma
vadvirágok buja ölén
nem zümmögnek méhek
a
fecskék sem trécselnek
miközben
cikornyás kűrjeiket futják az égen
a moccanatlan tájban
itt
nem rezdül levél
fűszálak sem bólogatnak
pucér pipacs szemléli dermedten
lehullott szirmait
nesztelen röptű tengelicpár
int búcsút a tájnak
hol
mintha a halál honolna

Mikus Vilmos: Tisztaság

Tisztaságom? Kétségtelen!
A körbeölelt zaj, mi mocskos.
A hold, a fák, s az öt fő elem
Járul hozzá otthonomhoz.
Nem engedem, hogy megártson
Semmiféle pór-, vagy gyöngyszem.
Igazság? A másvilágon!
Ott, ahol sosem öregszem.
Jó és rossz dolog az nincsen,
Nem léteznek -egymás nélkül.
Tudatom, te féltett kincsem:
Elhagysz te is? És legvégül
A szívem se ketyeg többet,
Nem dalol majd percet, órát,
Akkor is a boldogságot
Próbálgatom, hátha jó rád!
Tisztaságom? Ezer arcon,
Ezer szívben! Nem cserélem.
Mocskos világ dúl a sarcon,
Ezekből én bíz' nem kérem
A jussomat. Sose legyen
Gonoszságon szerzett pénzem!
Hogy más rossz kenyerét egyem?
Nem létezik olyan szégyen.

Paál Marcell Hesperus: VÁSÁR

.
Megbízhatóan szabadnak lenni.
Megbízhatatlanul feledkezni.
Csomókat kötni balsikerekre,
belátást pumpálni zsigerekbe.
.
Csúfolódni torz korszellemmel,
kokettálni a szemtelenekkel,
bátran félni, ha gyűlölik arcod,
elcsitítani gyász ízű harcot.
.
Megbízhatóan ember maradni,
sanda senkikkel alkudozni,
a sorskufárok nyirkos kezében,
hamis az érték, s vagyon a szégyen.

Pethes Mária: Csőd

kiképző őrmester az idő
kicselezem
a tömör semmiben
ösvényt vágok a szabadsághoz

Isten szenteltvize az eső
megáld vele mielőtt
mint magányos fény-részecskét
elnyel az éjszaka

bejelentik a csődöt
a könyvek bizonytalan
ellentmondásokat táplál a szél
rongyos felhőpaplan az ég

elsötétül a város
birodalmak bukását
jósolják a csillagok
a csend foglyul ejti a tájat

szozattovabbacikkhez

Pethő László Árpád: CSÁNGÓ SIRÁM

Szétszedve  minden
szanaszét nő és férfi
ugrabugrálva:
a teremtés  volt
bugyuta – elfuserált
hozzá  nem értő
s mibe  kapaszkodj
ha isten is kacagott
a  fohászkodás
a lépre  csalás
a melegedő  égbe
felkelő  Napba
akár csángálva
Babba Máriával s az
öle fiával –
Jézus légy tanú
bukásban – búsulásban
elmúlásban is.

Rajki Rita: Csendestárs

Túl csordult szavak születnek,
néha, mégis jobb lenne a csend,
mint a mindenséget feszegetve,
esztelen nyomulni a semmiben.

Néha a csend jobban szólít,
mint fröcsögve, üres frázisokban a szó,
néha a rend az igaz gyógyír,
S ha tudjuk miért van, hogy hallgatni jó.

Néha, magányban jobb megtanulni,
az elménk szárnyalva száll ha kell,
ha kell, magunkba is tudunk égni,
s nem csak más az, aki felemel.

Itt túl csordult szavak születnek,
magzatmáztól ordít minden rím,
Mégis, néha jobb ha körbeülnek
csendben született gondolataim.

Schifter Attila: Vamp

Mindig oly’ körültekintően érkezik,
( macskaösztönnel ) a sejtelmes éjjel
’s nem hallhatod meg soha lépteit:
vészjeleket ilyenkor nem észlel
egyetlen kivéreztetett férfiszív sem,
ha tűsarkaival rajta átgázol puhán
bár, fájdalomtól fetrengve nyüszítsen,
halálra sebzetten - mint párbaj után.

Ahogy megvetően biggyeszti ajkait,
’s a lehunyt pillák tekintete végigseper,
jól ismeri, mit benned elszabadít
( őrületbe kerget vele, milyen lezser )
legyen csak valami kültelki vagány
vagy fuvarozza elegáns limuzin;
hamar a lábainál hever mindahány
- neki ez csupán szokványos rutin.

szozattovabbacikkhez

Sógor Zsuzsanna: látlelet

a lassan folyó patakvizen
vitorlázik egy üres flakon
a padok körül eldobált
szemétbokrok
a folyóparti kövek között
törött sörösüveg
a kilazult utcakövet
soha senki nem igazítja meg
kővirágtartókban méteres gazok
kicsorbult lépcsők
vezetnek festetlen kapukhoz
mögöttük gondozatlan udvarok
láthatod
látlelet

Szenyán Zoltán: mind hamis

... szétfolytam,
lelkemet fojtogattam,
benne forrongtam...
szél fújt,
eső is hullt,
nem fordultam,
lökéseivel dacoltam,
mindez csak látszat volt,
fáradt olajjal festett folt,
testem itt haldokolt,
rég nem harcol...
marcangol
marcangol
marcangol a gonosz,
testbe zárt kénköves pokol
... aki jön, aki lát, hajbókol
mindenért engem okol...

szozattovabbacikkhez

Varga Rudolf: VISSZHANGZIK

Csempészcigid
füstje harmonikázva
száll, ezüstselymes
lobogó,
azt, azt, azt
lengi,
 már, már, már
nem is, nem is fáj.
Fáj.
Eztán csak így bolyongsz, bóklászol
 majd tovább,
 saját, saját, saját
 bõrödben is egyre idegenebben,
csontkalodádban is egyre
didergõsebben, napmintnap egyre
elveszettebben,
egyre, egyre
lidércesebben, hátad
 mögött visszhangzik valami
nevetés, az, amit
 néhány éve
valahol
 talán, talán
éppen te nevettél
 még.

Vernyik László: Előfordul...

A Szív az élet fundamentuma.
Arra feszül rá, minden nagy világ...
Véres tajtékot vet, mint a Duna,
...Néha homályos, mint alulexponált,
rosszkor elkészült fotográfiák!
Van, hogy hűvös, mint borospoharak,
S akad, hogy folyóin rian a jég...
Előfordul, hogy néha megszakad,
ha őrült kínján nem segíthet Ég!
S van, hogy a pitvarok vendéget várnak,
mikor a Magányom hagy magamra...
Olyankor emésztő lávaárnak
mutat irányt az izzó magmakamra!
...Ez akkor van így,... ha írni vágyok...
Kiábrándult lélekkel, de bátran!
...Bent szívemre ráfeszült világok
hamuvá égnek, alulexponáltan...

Áprily Lajos: Lassú szárnyon

Uram, a két szárnyam nehéz,
hozzád emelkedni ma nem mer.
Ne bilincselj meg és ne bánts
nagy súlyoddal, a félelemmel.

Te nagy völgyedben ne legyek
énekre béna, hitre gyáva.
Úgy kapaszkodjam, Kéz, beléd,
mint kicsi koromban anyámba.

Hívott erőseid dalos
lakomáján mindig ne késsem.
Kapudtól ne térítsen el
utat veszítő szédülésem.

Viharszeles mélyed felett
meredekedet bízva járjam,
sziklafalon hajnalmadár,
örömpiros legyen a szárnyam.

És hogyha mégis hullanék
sugaradban vagy sűrű hóban,
sohasem látott arcodat
láthassam egyszer, zuhanóban.

Benedek Elek: Kisbaconi temetőben

Kisbaconi temetőben
Most van a nap lemenőben,
Rávetődik a sugára
Jó szüleim sírhalmára.

Egykor, régen, haj de féltem,
Ha temetőkertbe léptem!
Vége már a félelemnek:
„Nagyapóék” itt pihennek.

Testem, lelkem hogyha fáradt,
Ide jönni érzek vágyat;
Ide jövök este, reggel,
S beszélek az öregekkel.

Elmondom, hogy bárhol járok,
Mindenütt gondolok rájok,
Hálás szívvel, könnyes szemmel,
Gyermeki szent szerelemmel;

szozattovabbacikkhez

Berde Mária: A nyárádmenti álom

Kabdebó Ernának

Emlékszel még az útra? – Csillón surrant a Nyárád,
Pazar tavaszutó, aléltas délután.
Kocsink elébe rázta hajlékony, ifjú szárát
Sok hamvaskék vetés, a táncos szél után.

Már alkony fújt a napra gyöngyfényű enyhe párát,
A leheletnyi hegylánc az éggel egybefolyt,
Oly halkan szállt a sok szó, oly csillón, mint a Nyárád,
Hogy szinte láttam őket, mint tünde lepkebolyt.

S amint velünk repül, kocsink fölébe rajzva,
Kápráztat, részegít, tánctótágast csinál…
De mitse szóltam én. A tavasztarka rajzba
Ájult boldog szemem a rét csodáinál.

Villant a margaréta, kéklett ezernyi csengő,
Lazac-szín nyári paplant húzott a baltacin,
Aztán kakukkfűszőnyeg, parlagirózsakendő…
Kezem olykor kinyúlt, esdőn, bohó csacsin.

szozattovabbacikkhez

Jékely Zoltán: Két kalotaszegi vers

A vén Both

Nem volt már jó neki az illatos bor:
csak szeszt nyakalt míg benne lángra lobbant…
Azóta kopjafája rég lerokkant
s velejiből szippant szagot a kozsbor.

De pántlikája, amivel temették,
még mindig tart; ha elfogy, újra támad;
s a vén Bothról most már egész csudákat
pusmogatnak a szószátyár menyecskék:

Éjfél körül, ha kutya sem ugat
s a bagoly sem száll a cinterem fölött,
jól hallani, a vén Both nyög, röhög
s italából nagyokat kortyolgat.

szozattovabbacikkhez

Szabédi László: Az egészet akartam

Hasonlatos az életem azéhoz,
ki egy mezőn kincset találni vélt
és hogy magáévá tehesse, mindent,
amije csak volt, elkótyavetyélt;
megutálván, féláron tékozolta
marháját, földjét, házát, a vagyont,
hogy a kincses mező tulajdonában
megsokszorozva láthassa viszont.
S mikor a mezőt háromszoros áron
eladta néki a mezők ura,
hiába ásta reggelitől napestig,
meddő méhében nem volt kincs soha.
Fedetlen fővel jár-kél birtokán most
a magát megcsalt földesúr, konok
tekintettel kémlelve mezejét, mit
buján felvertek átkozott gyomok.

szozattovabbacikkhez

Gaál Áron: Két szálka gerendádból

I.
Kötőszavainkban fáj a lét.
Megítélve ítéleteinkben,
Isten testébe tört szálkaként élünk,
Bennünk a Semmi, és bennünk a
Minden.

II.
Megítélve ítéleteinkben,
bennünk a legtöbb is kevés.
S bár létünkben a semmi, minden,
belénkszakadva szálkaként,
kötőszavainkban fáj az Isten.

Jagos István Róbert: Idővel ott leszek majd

Sokat gondolkodtam,
Jó-e, ha megírom az igazat.
Bele az arcok tengerébe,
vagy burkoljam, mint oly sokan,
tiszta leplek mögé?
Döntöttem:
vállalom magam,
mint hős, balga szerencsétlen,
s így kívül maradok néhány
isten körén.

Nem baj, ha büdöset lehel tollam szája.
Se az, ha tetvesként
mondok áment egy füstös sarokban,
némberre várva.
Egy biztos:
leplet, másokat nem mocskolok.
Magamban meg kárt tenni nem tudok,
hisz ott vagyok, ahol már nincsen út.
- Idővel az leszek,
hol mindez összefut.

Kapui Ágota: Feladod magad

hihetsz te szélnek szónak könnyűségnek
cipelhetsz háton tekényi batyut
és vonszolhatod nappalod az éjbe
mert szögfejekkel szórva a tejút
már várandós vagy tán az iszonyattal
csak nem tudod és bízol hogy szeret
és nem tudod hogy máris letagadta
hogy hallotta már valahol neved
és kakasszóra színezüstté válik
az áldozatra váró virradat
mint inga lengsz a levegőtlen csendben
s a gondolatnak feladod magad

Kányádi Sándor: Mint öreg fát az őszi nap…

mint öreg fát az őszi nap
lemenőben még beragyog
és elköszön a szerelem

jöhetnek újabb tavaszok
hajthat még rügyet lombokat
gyümölcsöt többé nem terem

felejtgeti a titkokat
miket senki sem tudhatott
őrajta kívül senki sem

fészke is üresen maradt
elhagyták kiket ringatott
üresen ing-leng üresen

de boldogan föl-fölsusog
ha valaki még néhanap
gyér árnyékában megpihen

Kolozsvár, 1990

Szervác József: Mentsd

Ma csak neked jut hát föloldozás,
megkapod tested jutalékát
e másik testtől, kiben laktam egykor,
s mint disszidens járnék most haza néha.
Ne félj, üzemel öled pici gyára,
benne örömöd üzemel s egy bujdosó,
ki nem születtem, de fölnőttem magányra,
s ha vágyad bennem most egy Istent exhumálna,
hiábavaló volna annak is a szó.
Nincs árvább, mint a testek árvasága.
E néma hajsza, görcsös végtagok,
sóhajok incselgő célszalagjai,
s a bánat szajha sztriptíztánca csak.
Ma csak neked jut, vedd hát, íme az én
testem, íme a vér, vezeklésveretes.
Vedd magadra, öltözz föl glóriába,
a maradékot most már végképpen hagyd magára,
túl messze sodródott hajótöröttet.
Szeretlek, hát mentsd magad s a menthetőt.

Arany Tóth Katalin: SORON KÍVÜLI

Azt üzenték, most már álljak ki a sorból.
Úgy állok itt, mint egy polcon hagyott óbor.

Sötét pince mélyén álmodtam egy szépet:
jó zamatok kincsét nem bontja enyészet.

Emlékek hintáját ringatja az este,
bennük van a szívem élve eltemetve.

Elengedem most már évtizedek vágyát.
– Álom volt csak, álom! – ébreszt a valóság.

Reggel, mikor fázom, betakar a semmi.
Furcsa érzés soron kívülinek lenni.

B. Mihály Csilla: Erdély

/Honvágy/

Távolodnak, egyre távolodnak
már az otthon bűvös bércei,
s híja van még jócskán pár dolognak,
mely a lelket edzi, vértezi.
 
Új utakra mintha nem találna
itt az ember, máshogy méreget,
port vegyít el egyszerű dalába,
rácsepegtet emlékképeket.
 
Messze néz, ha zúg az ég haragja,
s látva érti csak meg önmagát.
Fáj e táj, ha lusta szél faragja,
s hogyha hív az otthagyott barát.
 
Vár a forrás, menny neszébe suttog,
elmém néha visszasompolyog,
elcsitít a vadregényes szurdok,
hűs patak, a sziklazsombolyok.
 
Nézd az embert! Ó, a bölcs vajákos
ritkán szól, s csak azt, mi lényeges,
ám a csendje csontvelőig átmos,
és szemében csillagfény repes.
 
Puszta órán célt rabolva ringnak
délibábos, szertelen terek;
álmát hordom szép halottaimnak,
míg hiányzol, el nem vesztelek.

Czipott György: Nomen est omen

hogyan is ölhetném
szívemkalodás szép
sárkányaimat feledésbe
patyolattollasokat
gyehennaangyalokat
hisz nevökön hívván
éjdélvecsernyére hazatér
hajoltfővel valamennyi?
hogyan döfölhetném
mezítelen magamat
előlük csillagárny alá bújtan?
hiszen csak
lettem entejes gyermekem
kárhozat eleven hírhozója;
mennyugar hétpoklos
pőre koldusává teledtem
– – –
sárkányokkal pettyes
mindordaséj dúcolt szuroktere
s motozzák szelíden
akarásom
– – –
vendéglek sárangyalokat
de sosem teszem odább
Ősten kortyos poharát
egykarikáról

Dombi Tinódy László: Felhők csatája

Tuják sűrűjében, kertemben álltam,
és csodálva néztem a fényes eget.
Jobbról is balról is fellegek szálltak,
éjhomályba téve a széles teret.

Kardlapszavaikkal felváltva vágtak,
dacosan villantak a furcsa szemek.
Panaszhadaikkal egymásra másztak,
arcomra hullajtva hazug könnyeket.

Ijedten figyeltem a küzdők hadát:
féktelen csatájuk már mindent felélt,
míg görcsösen védték átkos igazuk.

Istenhez fordultam, és kezdtem imát,
hogy dörgő hangjára tomboljon a szél,
s kergesse mindet el, jöjjön szép Napunk.

Fülöp Kálmán: Szegfűt vágok

Szegfűt vágok
kedvesem
asztalára.

Reménytelenül is
szeretem
a mélységből
kirajzó szépet –
az alkotást, amely
felülmúlja a tehetséget.

Gavallér János: Emésztő tűz

Felborult mécses futótüze pánikol,
kanóc nélkül lassan oltja magát a vágy,
vérben pislogó némán forró zsarátnok.
Bukdácsol a Göncölszekér, a Fiastyúk,
- Nimród magába tekint - a csodaszarvas
elmenekült.  Bábel tornya földre borult.
A tűz elcsendesül, test-magágyba zárva.

2019.05.03.

Herczog Gyuláné, Pilla: TALÁN

Reggel.
Vonatablak-tévé.
Benne szemfelbontásban film:
rohanó fák,
megújuló tájak,
házak, utak, útkereszteződések,
lassan kész építkezések,
öregedő autópályahidak...
szépek.
Előtte tekintetek, hátak,
mindet pont jól tartja ülések...
kékéssárgakockás mintásan.

Vonat-élet.
Minden nap, de
– s talán – ma délután majd
változik a visszafelé-filmben...
igaz, csak halványan, de
helyet kap pár fáradt. Mosollyal.

Illies Renáta: Négysoros

Oszd csak be. De ne az én időm.
Találkozni fogunk nemsokára.
Fütyülök az egzisztenciára.
Most épp egy színész a szeretőm.

bohocsapka

Kamarás Klára: A lombok között szél zihál

a lombok között szél zihál
és tépett szárnyú angyalok
reszketve súgnak új imákat:
- Törvényt Urunk! Törvényt, erőt,
hogy lerázhassuk unt igánkat!

a lombok között szél zihál,
a porban rongy plakátok úsznak,
jajong már, ki tévútra tévedt,
bocsánatáért esd az Úrnak:
- Látod Urunk, velünk kiszúrtak.

a lombok között szél zihál,
nagy förgeteg lehet belőle,
ma még csak halk a jaj, nyögés,
de orkán lehet már jövőre.
- De mondd, kinek megy rá a bőre?

Kiss-Teleki Rita: Jelentem jól vagyok

Egyszer voltam… mennyi is…
alig negyvenöt kiló,
tudom mi a fertilis,
és hogy a szike mire jó,
voltam ötven, aztán hatvan,
jelentem épp hatvannyolc…
plusz néhány dekagramm.
Végre jól vagyok.
Távolodnak a fájdalmak,
a borúval szőtt gondolatok…
úgyhogy szólj most „annak”,
mondd meg neki, kérlek,
hogy a csodák fontosabbak,
mint a gúnyos vélemények.
Mondd meg neki,
hogy a szeretet szívvel lát,
és a tengermélyet…
nem csak egy pocsolyát.

Kővári Tibor: Magyar vagyok

Útjaid járva, Hazám, változó tájaid
átölelnek. Szépséged mögül, mint monoton
halk neszek szállnak sóvár vágyaink.
Lökném magamtól, lüktetnek konokon.
Fut az aszfalton a gyorsjárású kerék,
száguldok benned mélyre merülőn
s érzem az útépítő munkások kérges kezét.
Jobbról mellettem a Balatonfelvidék oson,
balról a Balaton szikrázó zöldeskék vize.
Elöl a villákon bájolgó, kérkedő mosoly,
hátul a szegényes porták fehéres színe.
Bár lenyűgöz a fényes kirakat mosolya,
mégis elcsábít a por, a pocsolya,
szétomlik számban a csicsói bor íze.

szozattovabbacikkhez

Langstadler Csaba: Bella István

Ment az Írószövetség lépcsőjén,
gyűrött volt a kabátja,
táskáját -a világot hűtve-
szelíden lóbálta.

Köszönt neki a kapu, amin kilépett,
a Bajza utca,
cigarettájából a füstöt az égre,
felhőnek kifújta.

Sokszor hazavittem,
az István utcában lakott,
kézszorításával, a versíráshoz
nekem új ujjakat adott.

Marcsák Gergely: Örök fogság

Rögökbe meredő bordáid közé
a lélek immár örökre befagyott.
Hogy a végtelennek kezdőpontja van,
te, ki odahaltál, tanúsíthatod.
Esendő elménk nem foghatja még fel:
magányod hosszabb, mint az emlékezet,
és hosszabb, mint a népek földi útja,
mely egyenest a pusztuláshoz vezet.
Nem vagy lángoszlop, sem vádló maradvány,
rossz szónoklatban történelmi példa,
csak porladó csontváz, befagyott lélek,
mi hazavágy, de sosem érhet célba.
S ha Isten egyszer Baskírföldön járna,
és rácsodálkozna, hogy ki fekszik itt,
meséld el neki, mondd, hogy megtalálta
végre az utolsó kárpátaljait.

Móritz Mátyás: Confessio

csak egy éjszakára váltanának le a harcainkban minket
a pártoskodók kiknek a szemén egyre sűrűbb a fátyol
hogy megtudják milyen is a felhős és sóvár tekintet
itt ahol levél és madár holtan hullik le a fáról
ki fajtánkat megérteni és látni rég nem akarja
akik rajtunk csak újabbat taszítanak és csak rúgnak
őket verné csak egy napra az egek bősz zivatarja
és éreznék hogy a gyilkos ólom hogy veri oldalunkat

nekünk ki az árva könnyünk kacajra tán sosem váltjuk
hátrahagyott szerelmesünk levelét hiába várva
csak egy éjszakára dobnák le magukról a palástjuk
látva hogy borul a sűrű homály e kietlen tájra
hol várjuk csak a jó istent hogy segítsen és megáldjon
hol sokszor nekem is már csak a halálhoz lenne kedvem
hogy úgy rebbenjen sóhajom széjjel könnyű álomszárnyon
a hideg földre simulva lázasan és önfeledten

szozattovabbacikkhez

Paál Marcell Hesperus: AERODINAMIKA

.
A kedves kézfején
gallyak az erek.
Ébenfa égen
villámgyökerek.
Torkolatok deltái
magasból nézve,
vándorutak
gyermekrajzokon,
friss kenyér héján
a ráncok, űrjáratok
csillagatlaszon.
.
A kedves nem volt
itt tegnap. Ma sem
érkezett, s holnap
merre lesz majd,
az olyan szép titok,
melyről nem beszélhetek.
Szabadon bolyong,
bár a szabad bolyongás
nagy teher. Kiváltság,
ami észrevétlen,
jobbára elviselni kell,

szozattovabbacikkhez

Permay Zsuzsa:Szívvéset

Úgy szeretlek, mint esőt a kertek,
gyöngyzuhatag, ha tavasszal árad,
örömömben könnyeimbe rejtlek,
megborzongok, a veled-perc áthat.
 
Amit érzek, vad zivatar nyáron,
el nem űzi palaszürke felleg,
a menny alatt a katarzist várom,
minden egyes égdörgésben lellek.
 
Hogyha ősszel tépi szél a fákat,
töretlenül szilajságát állom,
nagy ereje habár néha fájhat,
a gyógyír hat, amint karod átfon.
 
Amikor a csöndbe havaz a tél,
melegítlek, a kandallód vagyok,
tüzes nászunk parazsakba alél,
a mámortól a két szemed ragyog.
 
Úgy szeretlek, mint papírt a tinta,
versbe írva, ahogy tollam szalad
betűket ölt bordarácsom titka,
szívvéset vagy, s velem-együtt szabad.

Pethes Mária: Haladék

és hosszú esőzések után
ahogy lilaakác hüvelyéből
a mag a szürke égből
kipattant a nap

ősi vágyak emelkedtek
húsunk magasába
új törekvésekkel
új hajnal derengett

pillád rebbenésén függő
világ nyújtott támaszt
a rosszul csukott ajtón
beszabadult a szél
és belefeledkezett
meztelen tested csodálatába

évszakok összekeveredett
sorát követted ajkamon
tudod azért élünk még szóltam
hogy szenvedélyünk hevétől
felmelegedjenek a hidegben
elgémberedett virágok

szozattovabbacikkhez

Rajki Rita: Modern siralom

Ragaszkodunk,
elcsökött nézeteinkhez,
karóhoz kötünk,
Ebet,
Lelket,
Életet,
okádunk szavakat,
bigott világ mutat utat.
Utálkozunk,
Egymással,
Világgal,
egy más világgal.
féljük istent
Életet,
Halált,
Itt szabad akarat, nem mutat mást,
csak szűk kis életünkben
lelki tolókocsival közlekedünk.
Bezárulunk,
Magunkba,
Otthonunkba,
Ideáinkba temetkezünk.
Nem áramlik át a lényeg
máglyán égnek igaz erények.
Nem szeretjük
Másban keressük a szépséget
Mindig másban,
nem egymásban,
ami nincs, ami hiányzik
Elégedetlen keringőt
jár bennünk a frázis.
Itt vegytiszta végzetet
kreálnak kémcsőbe zárva nekünk
modern kori vegyészek.

Sógor Zsuzsanna: Hitehagyott

Kiüresedett drótváz lett hited.
Nem tart össze már
rendíthetetlen elveket.
Kietlen sivatag lett hited.
 
Elhagyott város lett hited.
Zárt ajtók, leomlott falak,
kerteket felverő gaz.
Árvíz pusztította part lett hited.

Várod a remény esőjét,
mely megtisztítja
a szennyes földeket.

buborek

Szakál Gábor: A Notre-Dame vádol

Ijesztőn pusztít a gall vörös kakas,
szikrák emésztik Párizs büszkeségét,
a Notre Dame-on kísértetláng lobog,
gonosz elemek járnak haláltáncot.

Victor Hugo sírja is beleremeg,
bünteti népét az ősök szelleme ;
zokogva sír templomában a Szűzanya,
a főtorony is, a tűzben leborulva.

Az iránytvesztett nyugat fővárosa
meghasonlott színes, zavaros sziget,
felejti múltját a büszke francia,
bizarr kultúráknak ad biztos helyet.

Terrorhullámtól retteg a Szajna part,
vértől bíborvörös a Champs-Élysées,
arcátvesztett nép lett, amit nem akart
a nagy forradalom büszke nemzedéke.

Földjét az ördög készül bitorolni,
ősi kultúráját gyalázni,rombolni,
meggyalázni keresztény mivoltát,hitét,
elfoglalni ősei gazdag örökét.

A Notre Dame - Trianonért is vádol,
mások bűneiért egy nép nem felel.....
a megalázott, szavát fölemeli,
egy csonka ország igazat követel !

-  2019  június 4 - az összetartozás napja

Szenyán Zoltán: mind hamis

... szétfolytam,
lelkemet fojtogattam,
benne forrongtam...
szél fújt,
eső is hullt,
nem fordultam,
lökéseivel dacoltam,
mindez csak látszat volt,
fáradt olajjal festett folt,
testem itt haldokolt,
rég nem harcol...
marcangol
marcangol
marcangol a gonosz,
testbe zárt kénköves pokol
... aki jön, aki lát, hajbókol
mindenért engem okol...
könyörögtem - üvöltöttek
könyörögtem - üldöztek
könyörögtem - ütöttek
elfordultam tőled, tőletek,
elfordultam magamtól
minden gondolatom,
minden amit írtam,
Hold is
Nap is
csillagok is
mind-mind hamis,
hamis valóságot hozott,
földön Isten sosem lakozott,
- bennem is fuldokolt...
... szétfolytam,
lelkemet fojtogattam,
benne forrongtam…

Valek Tünde: Mit számít?

József Attila emlékezete- nekem

Számít-e, hogy mit gondolnak rólam,
Fáj, hogy nem a költő számít, csak a stigma
Hogyan őriz a fakuló emlékezet
Elkönyvelnek, gyáva sínre-tettnek
Őrült kor őrültjei közé sorolnak
Akinek a halála is őrületesen színpadias
Szüntelen, diagnosztizálnak
Beérik zavaros borderline-nal
Nehéz gyermekkorom foglyaként
Kínoz örök szeretetéhség,
Meg nem értettség
Kínoz örök, szélsőséges útkeresés
Mégis elismerik a zseni szóhalászt
Ki a szavak tengerén különös szavakat talál
Reszketve, ott ülök a „Semmi ágán”1,
Hogyan tovább? Merre tovább?

szozattovabbacikkhez

Varga Rudolf: SZOKNYÁD SZÉLÉT

Ég háta mögött, világ végétől
épp egy buszmegállónyira,
hol földre hullt
Dengerik herceg
szárnyas paripája, szirákói erdő
felől hajnalonta, néha,
néha-néha hajnalonta
felfénylik még égben úszó aranyváros
tornya, Lemúria maradéka,
tudni bizton hogy ott,
ott van,
ott, mert ébren még senki,
de álmában már
minden élő,
minden élő látta.
Lenni.
Lenni csak itt.
Itt.
Csak itt.

szozattovabbacikkhez

Zonda Tamás: Nincs félelem

Végül minden virágba szökken
évszakok járkálnak
felhorzsolt éjszakák
víkenddé foszló szerelmek
elgördül lassan a század
mentem feléd elestem
jönnél felém minek
nincs félelem:
virágba szökkensz te is
illatodat szétteríti a szél
a végtelen traverzein...

(Zonda Tamás: Kisvizit)

Csighy Sándor: A tűzmadár

Ha szürke rom leszel majd,
ki épít fel újra?
Nem csontjaidra gondolok,
annak porát a szél
ugyanis széjjel fújja.

Ha nem lesz jelened, múltad,
neved és minden, ami
veled kapcsolatos térben, időben,
rommá porlik majd,
ki fogja léted megvallani?

Aki verseid olvassa,
- gondos, türelmes olvasás után,
ha már minden szavadat felmérte, -
felismeri-e lelked kincseit
 és a mélybe lemerül-e érted?

szozattovabbacikkhez

Dedinszky Erika: Válaszút

Vulkán vagyok; forrongó méhem tüzében
két világ kelt csatára,
életre-halálra.
Két világ küzd bennem,
szikrát okádva, nekikeseredetten.
Még az vagyok, aki voltam,
- s már más vagyok, mint aki voltam…
Még kiáltanak, csalnak régi fények,
de már a ködös holnapnak élek…
Két hazám van,
- s egy sincsen!
Lábam még a múlt lépcsőjén,
kezem már a lassan engedő kilincsen,
másik kezemben égő fáklya,
- s így lépek ki az éjszakába!

szozattv


szozat a tiszta hang Hungarovox 11 15 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf