Folyóáramlás, égáramlás.
Már közeleg a híd.
Két aranymécse,
két kopott pillére
között hajózom át
a megfejthetetlenbe.
Nyár van. Évnek zenitje.
Léggömb szakítja el magát.
Emelkedik a fürkészhetetlenbe.
Meddig tart még feszülésem alant?
Mi vár a híd túl-felén?
Miért vidám és ünnepélyes a
komornak gondolt várakozás?
/Hermész Triszmegisztosz
elképzelt gondolatai a szerelemről/
Semmi sem marad
meg önmagamból.
A fényem bolygó,
vándor fáklyaláng.
Az üres színpadoktól
ments meg inkább,
és gyámolíts csodákkal,
jó Atyám.
Anyám lett a szél,
s én körvonaltalan,
rőt higany vagyok.
Rám zuhannak néha
merev századok,
bár Mercurius él,
de Hermész a nevem,
és mágiám a sorsra
háromszor hatott.
Már csak a múltak
maradtak – hihetetlen
várakozások
míg elfogyottan
üres tenyérrel állsz a
fogyatkozásban
széttárt álomban
kikönyökölsz a széltében
hosszában fekve
talpalatnyi - ám
eget látó fényesség
bűvöletében.
milyen reflexmozdulattal ragadsz bele
egy simogatás olcsó kényszerébe,
mennyire mindegy, hogy ez éppen
el sem kezdődött vagy a vége
a levetkezett csendek derengésében,
és nem lehet ennél közelebb férkőzve.
az egymás melletti elbeszélgetést
az elalvás nem szereli össze,
a szabálytalan rendek árnyékaiban
ki ma teremtene, már tegnapi,
csak megpihennek kipukkadás előtt
ujjbegyeden a szív buborékai.
a kölcsönkért ígéretek papírfecnijein
otthonra lelhetsz, azt hiszed,
fájsz az álmok érszűkületében,
nemkívánt gyermekként a szó kivet,
a veríték cafrangos medrében
merülhetsz, nincs másik új arc,
ez vagy. magadat hogyan kicserélni.
az ébredésbe sokszor belefulladsz.
megmérettettél. a te univerzumod
faluvégi, pont, mint az érvek hossza.
néznél. kiszáradt csermely a szemed.
isten az ég ereit felvagdossa.
nem faggatom
a fecske-nyilallásos eget
tudom az élet egyhangú
zűrzavarából este csak
házam fogad barátságába
felismerem az ősz leheletét
a szél közelgő katasztrófáról beszél
neki adom a rózsák hervadását
amikor az utolsó nyári vasárnapon
a horizont az ég vitorlájába kap
ki keres meg minket
a Tó fényes korongja alatt
ki talál ránk a harangszóban
ki ment meg bennünket
a városban kóválygó utcákon
amik saját porukban vonszolják
a tegnapot
ki hallja meg ziháló lélegzetünket
a felperzselt szántóföldeken
a Jeanne d'Arc-pipacsok jajgatásában
ki őrzi meg a gyerekkor
biztonságát amikor Isten lába előtt
játszhattunk a homokban
ártatlan csillagok
vak volt a város szennyes szürke
csak az objektív pislogott sunyin
a hajnal mocskát söpörni még erőtlen
vak volt a hajnal de már kék a láthatár
eloszlik a fény fátyol alatt menyasszony
delet kongat kósza lelkű harang
mire a meredek délutánba fordul
az ősz levélbe takarja szemét
fakó zöld még a szemfödő remeg
hátat fordít de hátra néz a nappal
sikátorok a sűrű vérét ontják
Tested fáradt, felébredsz még napkelte előtt.
Indulsz újra a nagy csatába,
hol szélmalomharcot vív az ember.
Fáradt a lelked is,talán előző életedben
megvívott zord háborúban már elestél..
Most felkelni tanulsz és újra járni.
Nehéz,hisz viseled a múlt stigmáit.
Stigmák és hegek,
mindenhol körötted,benned és testeden.
Életet akarsz(mint öntudat),
mégis mintha holtra daloltad volna már lelked.
Hegek közt mégis,mégis valami csoda megtalál,
mert gyermeked szemében a fény..
A virágzó oltár..
Indulj,ma újra!
Rózsád követni fog,
hegek és stigmák közt,
rád borulva,
Illatos lesz hajnalod..
2018.12.01.
Remélem, megértetek.
Háló urai,
ti, akik ott fecsegtek.
Láthatatlanul, mint a lelkek.
Hideg áramlatban úszok.
Kitépitek az idegszálaimat,
majd fonalat fontok belőle,
hogy kijussak.
Ebből a kusza labirintusból.
A gondolataimból.
ama tündökletes egyensúlyában
a létezésnek
mikor a tér-idő tengelyén
az együtthatók a kitevők
az ismeretlen és ismert
faktumok hatványai és eredői
megteremtik a nyilvánvaló titkot
meglátjuk mit nézünk
annyi élet óta már
Megfesthette volna Dali vagy Van Gogh,
ahogy az égből kinőnek a tornyok,
Kassa tornyai az ezüstös égaljban,
a Malom utca feletti horizontban.
Csodálom,amidőn kiszúrják az eget,
rajzolván egy pazar esthajnali képet,
az Egek felé törtetnek rendületlen,
az Urat dícsérve a fényes szürkületben.
Magasztosan mered az ékes Dóm tornya,
a tüneményes háttér parádés kontúrja,
mennyekbe írja az ősök üzenetét :
ne hagyjátok el a megmaradás hitét !
A Jakab palotánál teljes a csoda
árnyak sziluettje tör fel a magasba ;
hívogatván esti imádkozásra,
harangszó vegyül a nagyváros zajába.
Ó, ember, ó. te emberiség!
Miért nem ébredtél elébb!
Öntelten felélted Flóra és Fauna asztalát
Ahová csak nézel, minden pusztul, sivár!
Csillognak üvegbeton, aranyozott felhőkarcolók
Éhbérért robotolnak viskólakók
Nincs önmérséklet, semmi gátlás
Mértéktelen az értéktelen harácsolás
Rend helyett törvény: a törvénytelen
Embernek farkasa ember legyen!
Törvényhozók pedig mossák kezeiket
Húsz ezüstért hirdetnek szebb életet, bárkinek
Fenntartható fejlődés, ha üres frázis
Hiú remény marad, egy csúf közös halálig
Ők, a törvényhozók sem lesznek kivételek
Eléri őket is Pandóra fergeteges szele
A túlvilág hajósa, mint Don Quijote
Kék páncéljában állja a tengert
444 lelket próbál menteni
És millió kéz kap az evezők után: Engem is, engem is!
Barmok barmai
elbujdosnak, madarak
elnyugszanak, minden titkos
könnye
milljom, milljom
hullócsillag.
Antan-ténusz, szó-raka-ténusz,
szó-raka-tike-tuka-ala-bala
bim-bam-busz!
Moly megrágja, rozsda
megmarja, tolvaj
ellopja, de az ő milljom
hullócsillag könnyét,
az ő kincsét, könnyét, bitangidő
soha,
soha meg nem rontja.
szeress szépasszony
hogy legyek estelente
tréfás echo mit a szél
lóbálhat hűvösével
középkori trubadúr
kinek szerenádja
egy csókban kóstál
esőcsepp kapuzábénak
támasztott májusfán
áldass szeretőm szépasszony
nárcisz lehess fehér játszótárs
/Miatyánk/
Valami csodás palást borul reám
A viseltgúnyájú évek után.
Az irgalom lágyan oldozta szét
Szürke napoknak kusza kötelét.
Mintha csak álom lett volna minden:
Társbérletünk a rab Budapesten,
A közös konyha zűrös percei,
Reggeleimnek nehéz könnyei.
Felébredés a hideg szobában
Hajnali ötkor és vacogásban;
Lidérces álmok gyötrelme után
Szorongani a villamos padán.
Mindannyiunk szemében égett
A félelemmel telített élet,
Mint sötét felhő csupasz ág felett
Úgy úszott felettünk a rémület.
Most szürke felhők szállnak és a múltam
ólmos esőként nyúlt arcomba ver
mások kárából sohasem tanultam
talán nem is fogok már semmi jel…
Fejem verődik rendszerek falába
beverődik de a Harc marad
el-elsodródom s hullnak lila-sárga
évtizedek mint pelyhes pillanat
A Kezdet és Vég oly közel csapott
mint kártyavárban összedőlt lapok
osztani újra már nem is lehet…
Most szürke felhők szállnak és a múltam
kapott dicsőség félig megvakultam
de egy Ősz hoz még újabb Kezdetet
Vissza kell menni
s régi házba,
fundamentumoknak
ős talpazatára.
Vissza kell menni
a régi portához,
szent családi fészek
tiszta oltárához.
Vissza kell menni
a kitaposott úton,
a verejték taposta
szűkre szabott úton.
Vissza kell menni
a Teremtő Urához,
lángbetűkkel vésett
parancsolatához.
Most hogy megintcsak arra gondolok,
mennyi bennem a lom, a holt dolog,
hány mondatom és hány merész szavam
foszlik az éjbe füstként, céltalan,
művem, ha van, háború-dúlta dóm,
pókháló reszket tört bordáimon,
köldökzsinórom is a ködbe vész,
amiin csüngtem eddig, a szív, az ész.
Hátranézhetnék, mint az őz, a vad,
kit üldözőbe vesznek, irtanak,
kiáshatnám a bárdot, tőrömet,
hogy mentsem álmaimat, bőrömet.
Ha el kell mennem,
úgy menjek el,
ahogy eddig senki más.
Bőröm alól újjászületve
ásson el a nagyvilág.
Ne hullajtson könnyet értem
se asszony, se férfi.
Én magam legyek az,
ki a könnyeket mégis érti.
Ne legyek áldott
ebben az átok-országban.
Kopjafa leszúrva
ezernyi nyomorúságra.
Legyek a csend, mely
ha egyszer elered,
elmos mindent.
Köztük engemet
szelíd fohász az én fohászom
félig könyörgés félig hála
hogy nem juttattál s ezután se
juttass engemet szégyenfára
de eljut-e az én fohászom
eljuthat-e vajon tehozzád
útjaidat úton útfélen
szertartások barikádozzák
nem marad-e sziklára hullt
magokként vajon terméketlen
mit egy hosszú életen át
a jövendőnek elvetettem
tudom sokat eltékozoltam
abból mit rám bíztál sokat
de azért ne tagadd meg tőlem
holtomban se áldásodat
Budapest, 2001. október 30.
Egyszer majd mindannyian hazamegyünk:
lerázzuk vállunkról az ólomnehéz földet,
csontjainkról az idegen göröngyöt,
szemhéjunkról az odadobott fémpénzt,
csigolyánkról a kavicsok szétguruló gyöngysorát.
Porunk felszáll és Kelet felé lebeg,
odvas szívünkben felsajog a honvágy,
és sárral betömött fülünkbe belemar
trombita-élesen
egy új feltámadás.
A szögesdrótok inkább.
Inkább egy bányaomlás,
magánzárka, egy másik
bolygón magam hasonmás
kiadásának lenni,
mint koldulni szerelmet,
kegyelmi kérvényt, olcsóbb
halálra engedelmet.
Ki egykor minden voltam,
s ha ki most volnék, nem kell,
ha benned elbomoltam,
ne virrassz hűlt helyemmel,
fogadj belé akárki
bazári girigáré-
lovagot, próbacsődört,
legyen bár egy világé
öleden hűlt csapásom,
vagy holmi orvvadászé,
benned ami maradtam,
lehet már mind a másé -
Magam legyek szögesdrót,
bánya és magánzárka
magam körül. Akárhol,
ha belőled kizárva.
Mégis, ahogy szellő
csillagot ha rezzent s levelet,
meleg csönded eljő,
szívem, hűvös membrán, megremeg.
Álló időm s utam
megint évszak, bánat s angyalok,
megmozdítsz, Uram,
amint kővé válnék, nem hagyod.
Illúzióvá
kacagott, hűlt vágyakat
őriz az idő.
*
Maroknyi sorsok
a remény ravatalán
csodákra várnak.
*
Egymáson függő,
lakatba zárt szerelmek:
rozsdatemető.
annyira ügyel a látszatokra
hogy már nem ő látszik
tudatalattijából is a második szándék
kezd elsőként nyomulni
ám a high-tech színvonalon művelt alakoskodás
sem hibátlan rendszer
eszement kapkodás a válasz bármilyen üzemzavarra
pontosan tudja milyen gyermekded reakció
mégsem képes blokkolni
a véglegesen kiiktatottnak gondolt reflexeket
nem érti
hogy a látszódó helyett
miért a nem látszóról születik ítélet
fekete a lelked
nem esik benne hó
nem lesz fehér
a karácsony
mínuszok odakint
lehet átölelnélek
de akkor is fáznék
mélyen legbelül
részeg fényfüzér
tikkelő égősor
szép lenne csak
nem a szemedben
mézeskalács illat
formázott valóság
de a kezed mégis
nyújtófát szorít
tavalyi koszorú
rajta négy csonk
leégett csodák
meg vasárnapok
örökzöld fenyők
még nincs karácsony
de a miénken már
egy tűlevél sincs
…én csak nézlek és azon filózok
hogy fekete-fehér fotó
vagy deres-zúzmarás a kép
és inkább a régies stílusra hajaznék
mert huncutabb játékokra csábít
belebújnék lomb-asszony szoknyaráncaiba
kicsi madárkákat lesni
a fészkükbe bámulni és
örülni csak úgy a világnak
vagy csókolóznék a „titkossal”
hogy ne lásson a falu pletykás fele
hamis erkölcseiket ne borzoljam tovább
de hintát is kötnék ölelő karjaira
és fel-le repkednék előhozva
magamból a régi kislányt
és az is eszembe jut még
hogy pont ilyen volt az az
utcavégi is hol húgommal
szívtuk az első ciginket tízévesen
amit anyánktól csórtunk
persze lebuktunk mert a muter
megszámolta a szálakat és kikaptunk
nézem ezt a gyönyörű hatalmas
asszonyi fát
és arra gondolok hogy elrepült
ez az ötvenegy év
a szellő felkap egy picurka levelet
és azt kívánom vigye fel
Anyunak az égbe…
Szedres, 2016. november 16.
Csáji László Koppány: Flavius Claudius Iulianus szózata aquincumi seregeihez (i.sz. 361)
Indulat ihlet a versre: trónuson égjen a gyáva!
Hol van apám, s az anyám? Hol a bátyám? Vérük a császár
Szent diadémját szennyezi. Védteleneknek igazság
Nagy Constantinus elmúltán nem jár soha többé?
Sarjai nem könyörülnek, vér a virága hitüknek.
Hajdani isteneinket elűzik. Gyűlölet ébred
Mindaz iránt, aki őrzi a lángot, s áldoz az antik
Templomok oltáránál. Nem kell más: ez a bűne.
Bárkinek adjad a pálcát, meglátod milyen ember.
Azt teszi már a keresztény, mit hajdan vele tettek:
Elnyomatottból bősz fenevad lett pártszakadásban;
Pogromokon, zsinatokban fulladozik birodalmuk.
Légionáriusokkal védtem az isteni Rómát
Barbárként beözönlő népség áradatától,
Ám a határokon innen még gyötrőbb harag ébredt.
Kit kell védeni immár? Mik lettünk idebent?
Én, Iulianus Flavius, esküszöm elnyomatottként:
Életem árán őrzöm az ősök örök hagyatékát!
Tőlünk függ a jövendő: hagyjuk az újhitűeknek
Évezrednyi tudásunkat kitörölni, leköpni?
Egy szabadabb birodalmat hirdetek én, hol a vallás
Nem falakat sokasít, hanem ajtókat nyit a szívre.
Ám ha veszítek, végzetem az lesz: démoni lényként,
Balga „aposztataként” kell majd belehullnom a sírba.
sziget és bomló világ.
csak rend foglya időnek.
szurokrügyű mirtuszág.
kévék is szertedőlnek.
szabad méltóságcserén
szennyet kotorásznak
csikasz medvék és farkasok.
minden csillag zörög
égkörök egymásbamarnak
némánüvölt aki hallgat.
napszennyes mosatlan libeg.
törvényt hirdetnek kőfalak
mikor savlóeső szakad
s csupán ki vak érti meg
elernyedt minden vetülék.
porban összebújnak viceszülék
tisztán vajúdni holnapot
s jegenyék állnak lőparancsra.
lelencben minden elhagyott.
már szennyet kotorásznak
farkasok és embermedvék
szívűkreguggol torz alázat
s csigázza mind végtelen lét
bár bírni bérét kő akarja.
kötésevesztett világ
csak rend.
foglya időnek
hűségálmú mirtuszág…
kévék
már szertedőltek.
Fetrenghettem
én bűnök
tébolyában –
bizalommal,
hogy rám
valaki vár
türelmetlenül
botladozva
sárban –
de
szilárd hittel,
hogy Ő
meg is talál.
Vérünk az égre karcolja
ős-fájdalmunk sikolyait,
s tűnnek, mint tavaszi felhők,
kertünk legszebb virágai.
És újra, újra beborul.
A vérző seb nem látszik.
Bennünk marad a fájdalom.
Felhő vonul az ég játszik.
Pokol és ménkű cicázik.
Adnak, vesznek a kufárok,
mint selyemhernyó bábjait.
Bennünk marad a fájdalom.
Vérünk az égre karcolja
ős-fájdalmunk sikolyait,
s tűnnek, mint tavaszi felhők,
kertünk legszebb virágai.
2018.02.16.
Beleszeretni olyan,
Mint beülni
Egy idegen autójába.
Izgalmas, veszélyes.
Aztán már nem idegen.
Messze visz,
És nem te vezetsz.
Vagy visszatérsz,
Vagy nem.
Karambol.
De leginkább
Csak kifogy a benzin.
Kristálygömbökben
Tündérek tanyáznak,
És velük együtt
Színes kavalkádok
Hömpölyögnek ott.
Furcsa ambíció,
Furcsa életforma,
Ám nemes gesztusok.
Tintás üvegbe
Száradt gondolatok.
Kristálygömb mellett
Alusznak tépázva
S nem ébrednek fel.
Nyers megtapasztalás,
Zavargás a gömbben.
Valami elszállott.
Alszik gazdájuk,
A tündérek is már.
Nyugalom honol,
Csendélet a szoba.
Hallgat az Élet
Hogy néha félek, nincs hová elrejtsem,
a bőröm éjjel téged gyöngyözött,
már glóriás fény jár az őszi csendben
halszálka-vékony árnyékok között.
Fülemben ősi ritmusok dobolnak,
harangot kondít egy az ajkamon,
kis részeként a forgó színporondnak
mások sebét is megkapargatom.
De mintha várna, szép adventi álom
köröz fölöttem, éhesen leles,
felkap magához, s innen úgy találom,
hogy többre volnék mégis érdemes.
.
Van, hogy a lángok fémhidegek.
Jéggyöngy csepereg viasz helyett.
Vacogó tánc az adventi tűz,
szívekre fagyból indákat fűz.
.
Szilánkra tört egy óarany angyal.
Imákat pöcköl az Isten, ballal.
Sarokba bújnak a didergő lángok,
hitünk roskatag. Eretnek átok.
Neszez az éjjel, árnyai lengék.
Könnyű álmokból sejlik fel titka,
lebben a függöny, és olyan, mintha
a holdas ablak előtt te lennél.
Áttetszőn lebegsz, kezed se ér el;
ha hozzád szólnék, hallanál talán.
Vajon így vigaszt kapnék én, apám?
Mielőtt eggyé válnál az éggel.
A mozgás élet-
len – nem vág: hasítva ég
az ég nem is ég
csak keményítő
varázslat – sóhaj – duhaj
megtartoztatás
lám többrétűvé
lészen a világ(űr) már
hasított hasáb
s a letagadott
másnaposságban lehűt
ama virrasztás
– hangverseny dúrban –
apró énekesek madarak a kőtengerben
mintha kisvárosok fáinak volna odva
ereszekbe rakott fészküket őrzik
hagyományozzák dallamait a dalnak
érces torkáról ismeri meg ma a párját
mennyire hangosan mondta ki az igent
milyen volt lejtése szemérmes-e halkan
vagy mellénye díszeként hirdeti gazdag
a hajnal macskája felhőn kaparászik
riasztanak őrszemek sok öreg fa csúcsán
ágvégről keltegetik a fészkeden ébredj
kontraszt ha sötét a háttér fények égalja
hergel tüzével vakít a félszemű nap
szerelem volt hímes hímei tolla felrémlik
mégis a torkáról ismeri fel a jövendő párját
kortárs legyen a dallam ereszük partján
Olyan közel a kéklő hegyek a városi háztetők felett.
Olyan alacsony a magasság törékeny alakom felett.
A járda mellett esővízben madarak fürdenek.
Szél fodroz köröttük hangtalan hullámokat.
Az idő áttetsző celofánfüggönye megfeszül.
Mozdulatlan lépteim örökre fénylenek
verebek időtlen tükörtekintetében.
Olyan jó ahogy hazajössz,
és ledobod magadról a buszt,
a 8 órát, a hideget,
meztelen szád és karod összeér rajtam,
hogy csinálod, a szerelem
milyen ereje, ami ledobja rólad
a féltékenység, a bűn támadásait,
olyan jó, ahogy hazajössz
és ledobod hátadról a görbeséget,
arcodba a mosoly labdáit pattogtatod,
ahogy leesnek rólad ruháid:
színes árnyékaid,
olyan jó, ahogy hazajössz
és mindennapi esküvőnkön
hátradobod a nyár virágait,
folyosónk egyirányú utcáját
Weöres Sándor emlékére
Hullatja gyéren
levelét a hársfa
a szélcsendben
Hűs őszi reggel
hunyorgat a napfény
a felhőkben
Tél közeledtén
bárányfelhők úsznak
a kék égen
Útmenti fákon
kopogtat a harkály
oly merészen
Drága Miklós, még tegnap fogtam kezed
Őriztelek, hogy mára elengedjelek
Lélekmeleg győzte a kínt, a szenvedést
Egy halovány mosoly tudatta: itt vagy még!
A földi lét már elkopott, de a szíved dobogott
Mint magasba tartott zászló lobogott
Mutatta az örök célt: fájdalmak útján is Isten felé
Nehéz, küzdelmes krisztusi út a végéhez ért
A hídfőn én megálltam, lassult a lélegzet
Hagytam, nehéz szívvel vártam, hogy elmehess
A halállal vívott csatában megtört a test
De a lelked szabad, menj, tartalmas, új utakra lelj!
Kísérjen utadon a szeretet…
Miféle átkozott világ ez,
ahol a szívünk mindig fázik,
ahol velünk vacog a bánat,
s a boldogság búvó oázis?
Hol van a derengő gyermeki béke,
a türkiz égbolt angyal-ragyogása
ébenfekete éjszakák után,
mikor a hízott hold jeges udvarán
áttör a félszeg hajnali pír?
...A huszonnegyedik órád ketyeg,
az almádba harapsz, megint...
Egy nappal a pokolhoz közelebb.
Hát induljatok el és kóstoljatok bele a télbe;
Gyémánt csillám, szép fehér
minden pehely költemény.
Monoton kong
közelben egy harang.
Suhogó szárnycsapás
hallik távolban,
felborzolják
a menekülő árnyakat,
a lázat, mely papírra
éget minden arcvonást,
lehűti valami,
ami még nem hó,
de már nem eső.
Ostobaságaim
hátam mögött
összeröhögnek,
ha lelövök
egyet, kettő
áll helyére,
álmomban elgáncsolnak,
szívemre ülnek,
szembeköpnek.
Majd megtudom:
mit, miért?
Az elmúlás sem
tart örökké.
Ámulok sandán,
nézek szét
magam között,
kopóként szaglászok
utánam,
s fütyörészve
elokádom magam
lelkem
vasúti várócsarnokában.
Először mindig én köszönök.
Érkezésed első pillanatában
hangom megelőz, mielőtt az ajtóban
kifejtenéd magad a télből.
Ahhoz, hogy kezdeni tudjunk,
rendet kell tenni, felásni a kertet,
ami a ház előtt maradt.
Bár te mindig az Édenből érkezel.
Az asztalnál ülünk sokáig és
háromnegyed órán át csak kérdezek,
míg benned felolvad a válasz,
én még körözök egy darabig.
Az aszfalton két ócska talp ványadtan csosszan.
Fáradt redői közt tolakodó
pocsolyák vize loccsan:
– Tűzkő… tűzkő… tűzkő…
Küzkö… közkö… közkö-
dünk… küzködünk… De
valahol
fényárban úsznak a termek, és
suhognak, susognak, suttognak a selymek.
Dohos szagú, penészes pincevermek
kivert lakója elszántan, sziszegve,
sietve súgja:
– Tűzkő… tűzkő… tűzkő…
Küzkö… közkö… közkö-
dünk… küzködünk… De
valahol
tavasz van már most, lankad a tél, és
langyos lankákat lágyan borzol a szél.
Sok vész-hír jő a végtelen felől
szívünk felé a titkos drótokon…
Jó néha elvagdalni a setét
rém-drótokat, s a rózsás rádión
hallgatni az Öröm üdvözletét…
Jó lesni párás korcsma-ablakon
keresztül a legények mámorát,
míg nyílnak a kihívó énekek…
Jó ülni friss menyasszonyok között,
s elnézni vidám vőlegényeket.
Jó tudni, hogy még vannak búcsúsok,
s a boldogság sok sátorán belül
mézes-kalácsok szivárványlanak,
új éhségű tömegek rajzanak,
míg tündököl szent ostyaként a Nap…
Jó tudni, hogy a déli távolok
tavasz-nyitó fecskéket rejtenek,
magtárak állnak kék ködök között,
s egy óriás örömet veteget,
hol a barázda könnyel öntözött…
A parton álltunk. Tavasz fiai.
Acélosak, bizakodók, szüzek.
Hívott a tenger, szava egyszerű.
Izzott a vágy, máglyáztak a tüzek.
És elindultak az élet-hajók,
Aranyvitorlás, büszke paloták.
A partokon én vártam egyedül,
Értem nem jöttek ígéret-csodák.
Az én hajóm, egy furcsa kék hajó.
Sem ékessége, dísze, bíbora.
Hívott a tenger s aki elkísért:
Kormányos-kedvem, dacos cimbora.
Örvénybe csendül a gyáva szó.
Az én hajóm is látták hajnalok.
Lázas szerelmek égtek árbocán.
Csipkézték dalok, üdvök, sóhajok.
Mert tett a szó is, tán inkább, mint bármi,
Én mint költő őrzöm, tisztítom magam.
Félrevonulva minden törtetéstől,
Parancsnak véve, mit a lényem diktál,
– A lényem az – egyszerű, puritán! –
Napi robotom el-kivégeztével
Feleségemé s magamé vagyok!
Feleségemé: szelíd, nyájas szókkal,
Halk mosolyogva kedveskedek néki.
Ki a Léttől s tőlem csak jót érdemel!
Önönmagamé: lehajtom a fejem
Írva, tanulva némán, hangtalan:
Az emberiség szenvedése előtt
Raszkolnyikovként százszor leborulok,
Korunk harcait, a szörnyű vajúdást
Szükségszerűnek – mert megtörténtnek –
Tartva, igyekszem azt a jövőt látni,
Melyet a Tudás, Munka, Szeretet
Hármas pillére tart szikla-szilárdan.
Szeretnék harsonává válni
Hogy újra égni, újra szállni,
Vágyréten kincskalászt kaszálni,
Kacagva zengni tudjatok,
Hogy béna bánat elcsituljon,
A billikomban bíbor gyúljon
S tündöklő rózsazápor hulljon
Reátok, csüggedt magyarok!
Szeretnék mesét muzsikálni,
Lágy tárogatódalt szitálni
S a szíveteket megtalálni
Gyászfátylas, gyilkos éjeken,
Hogy nótát selymesen öleljen
S rá új hit himnusza feleljen,
Hogy győztes nap sugára keljen
A riadt, ködlő lelkeken.
Mert ez az átkunk, mindhiába:
Mint vert sereg, kifosztott, kába,
Csak bámulunk az éjszakába
S a rémtől lelkünk megremeg.
Pedig most tenni kell már, tenni,
Az új élet elébe menni,
Megragadni, karunkba venni
S felkeltni, hogyha szendereg.
